Bár az Ernst Múzeum legutóbbi, Tűrés és tiltás kiállítása egy hete bezárt, az erre az apropóra kiadott átfogó és a szokásosnál részletezőbb katalógus kapcsán mégis érdemes szót ejteni róla. A kiállítás – bár az alaptörténet rendkívül érdekes – valójában a kiadvány fényében válik igazán izgalmassá. Ha csak az utcáról belibbenve alkotnánk véleményt a látottakról: ismert, sőt néha elcsépelt toposzok, ismert sőt néha túlreprezentált művészek munkáit láthatjuk a hatvanas- hetvenes évekből. A háttértörténet azonban érdekes kontextusba helyezi a kiállított műveket. Az ötvenedik „forradalmi” évfordulóhoz csak nagyon szegről-végről van köze annak a negyvenedik évfordulónak, melyhez a kiállítás valójában kapcsolódik. 1966-ban a Stúdió, a fiatal művészek akkori szervezete úgy döntött, hogy zsűrizetlen munkákból szervez kiállítást. Volt ebben a gesztusban némi szándékos pimaszság az „események” tizedik évfordulója kapcsán, de elsődlegesen a fiatalok ismeretlen műveit akarták bemutatni. Az állam ellenreakciója az volt, hogy elébb „kiherélte”, majd be is szüntette az Ernst Múzeumban rendezett kiállítást. A megtűrt és betiltott határmezsgyéjén sokan lavíroztak ekkor, viszont érdekes visszanézve feltárni azt az ambivalenciát, amit az Aczél György neve által fémjelzett TTT rendszere jelentett. Egyértelmű, hogy az ötvenes évek szocreál, és a hatvanas évek elejének „szocialista” művészetével szemben az 1966-os kiállítás az újdonság és meglepetés erejével hathatott, mikor „szürnaturalista”, pop-artos, nonfiguratív és gesztus jellegű munkákat láthatott a közönség. Egy teljesen új esztétikai szemlélet tört utat magának és tette próbára a korszak kulturális gépezetét és esztétikai ízlését. Ha azonban a TTT rendszerét egy diktatúra felülről beavatkozó, ám kiszámítható esztétikai rendszereként fogjuk fel, minden bizonnyal tévedünk. Sokan gondolják ma, főleg a most látható esztétikai sivárság, semmitmondás és a dilettantizmus diadalmenete idején, hogy egyfajta nosztalgia illeti a kiszámítható, sőt néhol kifejezetten művelt és liberális Aczél-érát. Ha a kiállító művészek névsorát nézzük (Altorjai Sándor, Deim Pál, Fajó János, Gyémánt László, Karátson Gábor, Keserü Ilona, Klimó Károly, Lakner László, Melocco Miklós, Sváby Lajos), azt láthatjuk, hogy „jól menő” , „marginalizálódott”, „elfeledett” és „újra felfedezett” egyaránt van köztük, s azok a kategóriák, melyek velük kapcsolatban ma érvényesek, alig idomulnak a TTT rendszeréhez. Hogy kellett-e ehhez rendszerváltás? Kérdéses. Az ember benyomása a kiállítás anyagát nézve az, hogy a TTT nem esztétikai, hanem tisztán a korra jellemző politikai kategória. A küzdelem rövid távon, és csak részben folyt esztétikai elvek mentén. A klasszikus „szocreál” a hatvanas évekre szinte teljesen eltűnt. Az utána következő TTT-nek sokkal inkább politikai, semmint művészi tartalmai vannak: aki kedvessé lett a hatalomnak bármit megtehetett az első „T” jegyében. Aki nem berzenkedett a Hatalom ellen megélhetett a második „T” révén, s aki ellenálló volt, illetve szálka volt a hatalom szemében, azt ellehetetlenítették a harmadik „T”-hez kapcsolódó módszerekkel: irányított kritika, a megrendelések hiánya, a kiállításokból való kizárás, szakmai szervezetekből való kiközösítés. A „futtatáshoz” nem volt köze az esztétikának. A széljárás már az ötvenes évek közepétől megváltozott. A magyar modernizmus fejlődése a szocreál intermezzo után többé-kevésbé folytatódhatott. Az új generáció, akik ma a „szakma öregjei” 1966-ban a maguk művészetével hasonlóan „lehetelten” küzdelmet folytattak, mint a ma fiataljai folytatnak velük, a katedrákról és egyéb piedesztálokról prédikáló egykori „ellenállókkal” a magukat megkérdőjelezhetetlennek hívő esztétikai nagyságokkal. A „megmondás jogát” fenntartani akaró „nagyok” egész egyszerűen 1966-ban Aczél Györgynek szóltak oda, hogy fenntarthassák a művészet status quo-ját. A kiállítás koncepcionális darázsfészke épp abban van, hogy felteszi a kérdést, hogy ehhez a harchoz bármi köze van-e az éppen regnáló politikai hatalomnak, illetve, hogy ma nincs-e köze hasonló „politikai megfelelésnek” bárminemű sikerhez. Néha gyanús, hogy bizonyos művek mi alapján csúsztak át anno, és miért maradnak ki a szórásból ma, mikor művészi kvalitásuk megegyező. Az is gyanús lehet, hogy mitől lesz 2006-ban valaki „sztárművész”, vagy mellőzött tehetség. Azt pedig végképp nem tudjuk meg, hogy vajon az igazi tehetség, az átütő zsenialitás nem tört volna-e át minden TTT-t, és nem tudhatjuk, hogy a mai kor „sztárjainak” tündöklése mennyire tiszavirág életű. A konklúzió bizonytalan, s épp emiatt az olvasónak-nézőnek kell levonnia a maga számára.