Egymásra hányt mértani idomok, kályhacsőre hasonlító emberi végtagok,
sakktábla-minta, felhőkarcoló, automobil és parasztbácsi – Fortunato
Depero meghódította magának a Magyar Nemzeti Galériát. Az egyetlen
itáliai avantgárd izmus, a futurizmus tavaly ünnepelte születésének
századik évfordulóját, hiszen Marinetti 1909-ben jelentette meg a
párizsi Figaro hasábjain harcos kiáltványát. A jubileumi olasz
kiállítássorozat farhulláma – a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán –
Depero mestert sodorta a budai várba, rajzaival, terveivel,
gyerekjátékaival és festményeivel együtt.
Depero sztárművésznek egyáltalán nem nevezhető, a futurizmus közismert figurái mögötti másodvonalban tevékenykedett, szorgalmasan és szívósan. Fiatal kora miatt lekéste a nagy entrée-t, csak 1915-ben csatlakozott a mozgalomhoz, iparművész tanoncként, Rómában. A kiállításon bemutatott korai rajzai és tervei a mindent felforgató új művészet jegyében fogantak: kubista fejek, dinamikus absztrakt tollrajzok, furcsa gépezetek tervei. (Például a „mozgó plasztikus zajkomplexum színes fényekkel és spriccelővel”.) Ekkoriban fogalmazta meg téziseit idősebb mentorával, Giacomo Ballával együtt az univerzum futurista újjáépítéséről és az absztrakt formák három dimenziós együtteséről – természetesen egy manifesztum formájában.

Ahogy az lenni szokott, a szédült avantgárdista álmokat a kijózanodás követte. Depero esetében ez nem keserű csalódást, hanem ésszerű iparosmunkát és kulturális szintézist jelentett. Egyrészt bekerült a modern orosz balett és az avantgárd színház világába (mozgó színpadokat és bábuszerű kosztümöket tervezett), másrészt felfedezte magában a mesére és mágiára fogékony örök gyereket. Létrehozott egy olyan különös festészetet, ami a párizsi urbánus kubizmusnak falusi töltetet adott. Kubista tehenek, kubista favágók, kubista jószágokat terelő kubista földművesek, kubista kocsmában poharazó kubista parasztok. És nemcsak olaj-vászonban, hanem faliszőnyeg formában is, erősen dekoratív, népi mintákkal vegyítve.

A Ballával közösen jegyzett, 1915-ös kiáltvány így kezdődött: „Mi, Balla és Depero futuristák teljes fúzióra törekszünk a világegyetem újjáépítése érdekében, hogy vidámabbá tegyük mindennapjainkat, és teljes mértékben újrateremtsük az univerzumot.” Ha akarom, ebben benne volt a világegyetemet a sarkából kifordító modernista nagyotakarás, Tatlin forgó tornyától Yona Friedman lebegő városáig – vagyis az avantgárd kudarcra ítélt utópizmusa. De ha szigorúbban nézzük, a manifesztum szavai a környező világ jókedvű kidekorálásáról szólnak. Vagyis a „vidám újrateremtés” nem más, mint a második világháború után fogalommá váló olasz dizájn ars poétikája. (Szemben az észak-európai eredetű funkcionalizmussal.) Depero fantasztikus mesebútoraiból merített is a nyolcvanas évekbeli Memphis-csoport, sőt, az egész posztmodern formatervezés. A futurista iparművész megfelelt saját elveinek: tervezett színes fa játékállatokat, újságcímlapokat, mintás faliszőnyegeket és formabontó ülőkéket. A kiállításon csak egy olasz lokálba készült piros tulipánszék látható, pedig az 1919-ben létrehozott Futurista Művészház ontotta a kis szériás bútorokat.

A rövid életmű-bemutató egy amerikai fejezettel zárul, hiszen Depero grafikusként szerencsét próbált New Yorkban is. Bár pár játékosan modern címlapnál nem jutott tovább, megigézte a város. Falusias kubista festményeit ellepték a felhőkarcolók, az automobilok, a közlekedési lámpák, a négerek és az aluljárók, valósággal felrobbantva az egymásra montírozott jeleneteket.

New York után Depero hazatért, és – ezt már csak pár utalásból tudjuk meg – a harmincas-negyvenes években nagy állami megrendeléseken dolgozott Mussolini Olaszországában.

A közepes méretű Depero-anyagot a hazai kurátorok kiegészítették a futurizmus magyar megfelelőivel. A mezőny nem túl népes, hiszen a pesti avantgárd körök elsősorban a német expresszionizmusból, másodsorban az orosz konstruktivizmusból (illetve kubo-futurizmusból) táplálkoztak. De Uitz vagy Tihanyi egy-egy képe tökéletesen illeszkedik az olasz irányzathoz. Nem beszélve a stílusiskola dekoratívabb végét megragadó Scheiber Hugóról, aki 1933-ban még ki is állított Rómában a futuristákkal együtt. Bármilyen meglepő, áttételesen beszélhetünk magyar futurizmusról is.

Magyar Nemzeti Galéria
2010. június 4. – 2010. augusztus 22.