A hatvanas évek óta töretlenül tartó fiatalságkultusz jegyében minden
szakember a pályakezdő művészektől várja a spanyolviaszt. Az induló és
már befutott galériások tülekednek a diplomakiállítások körül, próbálva
kiszűrni az új tehetségeket, miközben a senkinek se kellő, nem elég
agilis harmincasok-negyvenesek kornyadozva dolgoznak az ismeretlenség
félhomályában. A friss diplomások viszont kívánatosak és izgalmasak,
mert kezesek, rugalmasak, ismerik a globális trendeket és még nem
csavarodtak bele végérvényesen saját gondolati zárványaikba.
Az öreg Hokuszai azt mondta, hogy hetvenéves kora előtt készített művei érdektelenek – ez a művészetfilozófia ma cseppet sem aktuális, a pesti galériapiacon tombol a fiatalságkultusz. A pályakezdő-divatot lovagolta meg a Kogart Friss című kiállítás-sorozata is, a művészeti akadémiák reményteli végzőseit tárva – ilyen-olyan konstellációkban – a kíváncsi nézők elé. A gondosan megrostált mezőny jellemzően az elvont biennálés trendek és a profitvezérelte kereskedelmi művészet közötti átmeneti sávot erősítette. Színvonalas volt, de inkább szépelgő, mint vagány.
A hetedjére megrendezésre kerülő Friss új kurátorai szakítottak a hagyománnyal. Csináltak hozzá egy blogot, de magát a kiállítás műfaját is kissé átpofozták: az új diplomások kínálatát feldobták a korábban végzett – de még mindig bőven pályakezdőnek számító – művészek újabb munkáival. Az eljárás nem túl logikus, sőt, önkényes, de kifejezetten jót tett az anyagnak. Több lett a humor, kevesebb a táblakép.
Rögtön az elején szögezzük le, hogy az akadémián viruló technorealizmus mára kifújt, illetve szétszóródott a konceptuális naturalizmus és a fotó utáni festészet közötti széles spektrumban. A Belgiumból átigazolt Kim Corbisier nagyvárosi, globalizált irányba vitte el a stílusiskolát, ceruzával előrajzolt, itt-ott kifestett vásznaival, Szabó Attila inkább a selymes ecsetkezelésű klasszikusokig nyúlt vissza, Tanka Péter pedig átfordította az egészet akvarellbe: hatalmas portrékat festett papírra, a felnagyított hiperrealista arcképek mintájára. De Tanka löttyedt hasú, zsíros öregemberei felől valami megmagyarázhatatlan szeretet sugárzik, ami teljesen idegen az előképnek tekinthető Chuck Close-tól. Az akvarell mezőny amúgy továbbra is erős, Szabó Klára Petra öltöztethető dizájnbabái itt is feltűnnek, nem beszélve Hámori Anett hosszú tekercsképéről. Az olajfestményeken a vad színkontrasztok hódítanak, legyen az Tóth Angéla expresszív cigánygyerek-skicce, Menyhárt Menyus Tamás hatalmas applikált vászna vagy Kupeczik Ágnes cipőabsztrakciója.
Mindezektől függetlenül az egész kiállítást átlengi az egy csattanóra épített, könnyed konceptuális humor (ami néha annyira könnyed, hogy már nem is konceptuális). Rizmayer Péter és Keller Diána pörgő káposztákat pottyant gömbakváriumokba egy videón, a Gruppo Tökmag (K. Budha Tamás és Tábori András) lufira kötött festékszóró spray-vel próbál új lendületet adni a street artnak, Szenteleki Dóra pedig egy barkács-futurista sátrat épített a földönkívüli invázió utánra. (Csak poénként tudjuk értelmezni Dobány Mátyás képei szélén az elborzasztó, kínai műanyagkereteket is.) Az anakronizmus finom humorforrását használja ki Kalmár Dorottya, aki kismamaként festi GYES-ikonjait, a csillogó háttér előtt felhalmozott babacsendéleteket. Vasaló, sajtreszelő, rugdalózó, botmixer, búgócsiga – fakózöld-arany szemüvegen át láttatott varázslatos mama-univerzum. A GYES-ikonok csöndesen jelzik, hogy a fiatalság gyorsan tovaszáll, de hogy utána mi marad a mérce, arra a galériaipar nem nagyon tudja a választ.
Kogart Ház
2010. augusztus 6.–2010. szeptember 26.