A Műcsarnok sikertelen igazgatói pályázata kapcsán elindított körkérdésünkre újabb reflexió érkezett.

Kedves Gulyás Gábor!

A hozzászólásomat a Műcsarnok vezetése kapcsán elindított körkérdésekre adott válaszod, pontosabban a pontokba szedett – a Műcsarnok vezetése ellen irányuló helyenként kampánybeszédnek tűnő, megalapozatlan támadásod indukálta, az, hogy minden pontban csúsztatsz – könnyen felejtesz, vagy nem tájékozódtál a Műcsarnok elmúlt évekbeli programjairól.

Előrebocsátom, hogy a képzőművészeti szervező munkádat teljes mértékben ismerem, elismerem, mégis vitatkoznom kell Veled. Az írásod hangneme ismert bátorságodról tanúskodik. Minden tiszteletem! Ebből mostanában mindannyiunknak többre lenne szüksége, de a szenvedélyed némiképpen elhomályosítja az emlékezetedet.

Idézet Gulyás Gábortól:
1. Az a generációs cezúra, amely a kiállított művészek kiválasztásánál többnyire érvényesült, megalapozatlan, az esztétikai értékeket dogmatikusan felülíró szempont. Szerintem a Műcsarnoknak jóval nyitottabbnak kell lennie ennél.
2. Visszatetsző, ahogy a magyar művészetet az elmúlt öt évben jórészt negligálta az intézmény.

A Műcsarnok elmúlt ötéves működése alatt alig találunk olyan jelentős magyar kortárs művészt – generációtól teljesen függetlenül –, aki ne állított volna ki a Műcsarnok és intézményeiben, legalább egy-két művel pl. a műgyűjteményeket bemutató kiállításokon.

Az elmúlt években megvalósult egyik legjelentősebb és legszélesebb körű magyar kortárs kiállítás, a Na mi van!, amelyben nem csak a Műcsarnok és intézményei, hanem a magángalériák egy része is részt vett, egyedülálló kezdeményezés volt a kortárs magyar művészet feltérképezésére (nem végeztem számításokat, de kb. 40 művészről van szó). És hosszan sorolhatnám még a rendezvényeket, egyéni és csoportos kiállításokat ahol a magyar kortárs művészek munkáit láthattuk a Dorottya galériában, az Ernst Múzeumban, a Menüpontban az elmúlt öt év alatt. A honlapokon megtalálhatók, ezek felsorolására nem vállalkozom.

Az általános esztétikai értékek mibenlétének és változásainak kifejtése éppen az érintett intézményben megtörténhet, és éppen azért fejthet ki ellenvéleményt, mert meg is történik. Ezért a dogmatikus szó használata, egyszerűen nem értelmezhető – éppen a nyitottságát többszörösen bizonyított intézményre használni, mint a Műcsarnok – hiszen minden platformon megtette, de a műgyűjtők két kiállításán egyenesben ütköztette is azokat az esztétikai felfogásokat és elképzeléseket, amelyek merőben különböznek, de egymás mellett léteznek a kortárs magyar művészetben.

G. G. 3. Az a passzivitás is elfogadhatatlan, amely a hazai művészeti törekvések nemzetközi becsatolásában jellemezte a Műcsarnokot: ezen a téren teljes szemléletváltásra lenne szükség.

Csapongani fogok, mert nem használok segédeszközt, évszámokra sem vállalkozom.

Ha csak a konferenciákat összegeznénk, ami a magyar művészet nemzetközi kapcsolatairól szólt, akkor évente egy-kettőről beszélhetnénk. A tavaly előtti Viennafairen több intézmény egy koncepcióban összefogott kiállítását szervezte a Műcsarnok egy standon nagyon nagy médiafigyelemmel és elismeréssel övezve. Több évvel ezelőtt a Műcsarnok vezetőjének kurátorsága alatt zajlott a teljes Bukarest Biennále, magyar művészek is részt vettek természetesen – tavaly nyáron a K-Hausban Bécsben négy magyar művész kiállítását, Berlinben két éve több mint 10 kortárs magyar fotóművész kiállítását bonyolította. Tudomásom szerint jelenleg is folyik egy kiállítás szervezés több kortárs magyar művész részvételével Belgiumban, a Műcsarnok vezetésének égisze alatt. A Bagyó Anna által szervezett – teljes külföldi kurátorok magyarországi látogatásainak, a kortárs művészet teljes palettáját érintő Vizitors Programnak a Műcsarnok volt a „központja”, a lebonyolítója. Az egyéb, Általad is említett jelentős kiállítások Luc Tuymans, MUSAC-gyűjtemény, Thomas Ruff stb. bemutatók szervezése közben is szoros szálak fűződtek külföldi szakemberekkel, művészekkel, szervezőkkel, amelyek az Általad nem megvalósultnak titulált „nemzetközi becsatolás”-nak nevezett folyamat részei ma, és a jövő referenciái lesznek holnap. Úgy gondolom, hogy éppen a nemzetközi kapcsolatok terén történt a legnagyobb előrelépés az elmúlt időszakban.

G. G. A bécsi Kunsthalle népszerűségét nehéz lenne elérni (bár szerintem nem lehetetlen), de abba nem nyugodhatunk bele, hogy a bázeli, a hamburgi vagy a bonni Kunsthallénak is lényegesen több látogatója legyen, mint a budapestinek.

A (még mindig távoli) nyugaton kialakult modellek megvalósulásához igen kell kapaszkodnunk, (ami klasszikus anyaggal és pénzzel (!!) sikerülhet lsd. Szépművészeti), hiszen a művészetoktatás teljes hiánya, és a manapság egyre erőszakosabban leépített kultúra nem efelé mutat. Ha a vidéki múzeumok nagy része még a villanyszámláját sem tudja kifizetni, ha pl. egy olyan nagy kulturális múlttal rendelkező városunkban, mint Vác, bezárják a múzeumot és az összes kiállítóhelyet, csupán egy (egyébként nagyon felkészült és lelkes) teremőrrel működő hullakamrát lehet „kultúra” címen meglátogatni, amikor az elmúlt években ebben a városban egy jelentős kortárs gyűjtemény épült és az senkinek sem hiányzik, akkor hogyan képzeljük el egy európai szintű kortárs intézményben folyó munka megértését, és rendszeres látogatását.

Mai állapotunk ismeretében a csak kortárs művészettel foglalkozó intézmények és a történeti ill. már kanonizált művészettel foglalkozó intézmények bármilyen összehasonlítása teljesen félrevezető.

Harmadsorban Bázel, Bonn és Budapest kortárs művészeti szerepe nem vethető össze semmilyen szinten. De itt azt is közbevetném, hogy először történt meg az elmúlt öt év alatt kétszer, Luc Tuymans és Thomas Ruff kiállítása kapcsán, hogy Budapest és München ill. Budapest és Bécs viszonylatban a magyar kiállítóhelyen mutatták be először a munkákat, amelyek továbbmentek a két jelentős város Kunsthalléjába.

Kunsthallék közül éppen a bécsit említeni szintén figyelmetlenség, hiszen, aki rendszeresen látogatja az intézményt láthatja, hogy ott aztán szinte meg sem fordul kortárs osztrák művész, hacsak nem látogatóként, elég csak az idei programot átlapozni.

Az egyik legfontosabb kérdésbe, a reklámok, plakátok és egyéb infóhordozók anyagi vonzatainak taglalásába nem is mennék bele, ha nem tévedek, erről a Modem igazgatójaként többet mondhatnál. Azt mindenki látja, hogy egy-egy bécsi, németországi, svájci intézmény hány száz reklámhordozót helyez el országszerte és van elképzelésünk a pénzügyi vonzatairól is, valamint arról, hogy mit jelent a jó reklám a látogatószámban.

5. A kortárs magyar képzőművészeti kánon alakításában a jelenleginél sokkal aktívabb szerepre lenne szükség. Ehhez a kiállításokon túl konferenciák és mértékadó kiadványok is kellenének.

A konferenciák és a hozzájuk kapcsolódó számos kiadvány mindegyike megtalálható a honlapokon, kulturális, képzőművészeti portálokon, könyvesboltokban. A Műcsarnok szinte minden rendezvényéhez készül kiadvány, katalógus, rövid ismertető, könyv.

Itt kiemelném a Balázs Béla Stúdióról kiadott könyvet, és a művészetelméleti sorozatot.

A Műcsarnok minden összehasonlításban a legtöbb kortárs képzőművészeti kiadványt adja ki az országban.

Abban, hogy a kortárs magyar kultúrában a képzőművészet a perifériára szorult (az irodalomhoz, a filmhez, a színházhoz vagy a zenéhez képest), a Műcsarnok működésének is komoly szerepe van. Fontos lenne a mielőbbi változtatás.

Éppen az elmúlt öt évben kezdődött el egy folyamat, amelyben a képzőművészet támogathatóságának új szereplőiként kerültek be a Műcsarnokba mecénások, gyűjtők, „pénzemberek”, akik nagy energiákkal csatlakoztak be a programokba a profitorientált szférából.

Nem csak emiatt nagyfokú csúsztatás a Műcsarnok nyakába varrni a képzőművészet mai helyzetét. Ha nem tévedek a magyar kortárs művészet intézményrendszere igen kiterjedt (és szélesebb lehetne, ha a fővároson kívül nem épülne le) és pár ezren dolgoznak ebben a szakmában, nem beszélve arról, hogy a kultúra minden esetben az adott ország kultúrpolitikájának irányadása szerint képes hosszútávon fejlődni, nem kell taglalni, hogy ez nem egy produktív ágazat. A kultúra és ezen belül a kortárs művészet oktatása alapvető szükséglet kellene, hogy legyen, nagyon messzire vezetne, ha ebbe belekezdenénk.

Nagy csodálattal adózom azok előtt a nem budapesti és nem agyontámogatott intézmények előtt pl. Vaszary Képtár Kaposvár, Székesfehérvár Múzeumai, Győri Múzeumok (de nem kell olyan messzire menni elég a Kiscelli Múzeumig is), amelyek komoly és karakteres szakmai munkát képesek előállítani gyakorlatilag nulla forintból személyes energiáik mozgósításával.

Nincs értelme a film, irodalom, zene, színház támogatottságának és a kortárs képzőművészet támogatottságának összehasonlításának sem, bizonyára léteznek ilyen mutatók, amelyeket több százan, több hónap alatt készítettek el, de azt kitalálhatjuk, hogy a kortárs képzőművészet hol foglalna helyet a grafikonokon.

Ez is elsősorban kultúrpolitikai döntés kérdése.

Véleményem szerint a Műcsarnok vezetése nem egyszemélyes feladat, az egyik legfontosabb ismérve a hazai és nemzetközi kortárs szcénával való kommunikáció, ezért fontos az, hogy olyan személy vezesse, aki képes hosszú távú együttműködésre minden területen, de mégis legyen „ismertető jegye”, arca, karakteres programja.

Természetesen a szakma konszenzusa alapján kell megválasztani, egy választott testületi forma szerint, ami ugye jelen esetben a határozatlanság, gazdátlanság okán kútba esett.

A Műcsarnok vezetőválasztása körül kialakult helyzet, egyrészt a kultúrpolitika működésének bizonytalanságait tükrözi vissza, de nemcsak negatívumokat produkált, még akkor is, ha nem éppen a kortárs művészet közszereplőinek jutalomjátékaként könyveljük majd el – azzal a plusszal megspékelve, hogy legalább régen a szőnyeg alá sepert vitáinkat megbeszéljük, kisebb-nagyobb kételyeinket, többé-kevésbé nyíltan kimondjuk, habár úgy tűnik a félelem és a helyezkedési kényszer most is nagyban meghatározza a viselkedésünket.

Más: Olvastam a facebook üzenőfalára feltett a Magyar Nemzet által elutasított válaszcikkedet (egy a lapban megjelent írásra reagálva) a „filozófus-társadalom” védelmében, ahol „Több tiszteletet” kérsz kollégáid számára, azt hiszem ezt a kortárs képzőművészetben tevékenykedő szakemberek is méltán kérhetnék maguknak és az elvégzett munkánknak, aminek tisztelete, elismerése nem függhet össze (Téged citálva) pillanatnyi személyes érdekünkkel, vagy bármilyen irányultságunkkal.

Muladi Brigitta