25 éve tartó folyamat a Biennálék történetében a mai, installácókra épülő művészeti tér. Közhelyszámba megy, hogy a táblakép jóformán kiszorult a képzőművészek eszköztárából. Mondhatnánk, hogy ma már nem is kell képzőművésznek lenni ahhoz, hogy a művészeti színtér elfogadja és képzőművészként aposztrofálja szereplőit. Forgács Péter, a Magyar Pavilon Col Tempo – W.-projekt installációjának filmrendező, képzőművész főszereplője nagy reményekkel indult, de hiába, a profin kivitelezett kiállításba a fogaskerekek közé szemcsék kerültek.
Az itthoni, Műcsarnok beli sajtótájékoztató megfelelő módon felcsigázta a szakmabelieket – és joggal –, sokat vártunk a magyar részvételtől. A kiállítás megvalósult, az itthon bemutatott anyag ott, a magyar pavilon terében szépen élt, csak… és itt jön a csak. Ismét bebizonyosodott, hogy Velence nemcsak a jó művészetről, a jól kivitelezett kiállításról szól, hanem a művészeti színtér megdolgozásáról, a nagy fogadásokról, a nemzetközi újságíró-közeg odacsábításáról, az előzetes pr-munkáról, artpress-cikkekről, és a katalógusok előzetes promotálásáról. Szóval sok egyébről, mintsem művészetről. A művészet egyébként is évtizedek óta már a pénz és a műgyűjtés bűvkörében él. Végeredményben a magyar pavilon szépen sikerült eltekintve egy-egy utólagos, előre nem tervezett installációs elem becsempészéséről (egy kitömött menyét tekintget a látogatóra egy imitált ház tetejéről!). Sajnos a kiállításnak e váratlan elemei sokat rontottak a szépen felépített koncepción. A kiállítás részleteiről már beszámoltunk.
A Biennálé győztes pavilonja az amerikai lett: Bruce Nauman kiállításával (Topological Gardens), melyet a Philadelphiai Művészeti Múzeum szervezett, kurátora Carlos Basualdo és Michael Taylor. Nauman művészete sok rokon vonást mutat Forgács Péterével, hiszen mindketten filmes alapokról indultak és az intellektus elsődleges szerepet játszik művészetükben. Egyébként megfigyelhető, hogy a szépen végigvitt gondolat, a felpített koncepció lenyűgözi a látogatót. Ma már nem lehet semmitmondó, gyenge művészekkel és pavilonokkal megjelenni (vagyis lehet, lásd pld. a román pavilont, vagy a meglepetésként elborzasztó japán pavilont, ahol egy Miwa Yanagi nevű művész: Windswept Woman hatalmas, torzított meztelen felsőtestű nőalakjai rémisztgették a nézőt, vagy a francia pavilonban Le Grand Soir című projektet, melyet Claude Léveque alkotott).
De nézzük azt, ami feltétel nélkül tetszett és érdemes megnézni, ha a nyár folyamán Velencébe téved a magyar műélvező: Fiona Tan: disorient installációját a holland pavilonban, Miquel Barceló munkáit a spanyol pavilonban, Jan Fabre: From the Feet to the Brain monumentális installációját az Arsenale új terében, a városban szétszórt kiállításokat: elsősorban a különlegességekkel szolgáló Querini Stampalia Foundation nagyszerű gyűjteményében elhelyezett Mona Hatoum: Interior Landscape kiállítását, a Fortuny Museum nagyágyúkat felvonultató, de botrányosan alulinformált kiállítását (semmi sincs kiírva, a látogatók egymás kezéből kapkodják a tájékoztató füzetet), ahol egyébként a kiváló Anish Kapor, Anselm Kiefer, Kimsooja, Mario Merz, Roman Opalka, Michelangelo Pistoletto, Gerhard Richter, Thomas Ruff művek tekinthetők meg, hogy csak a legnagyobb neveket említsük. Kihagyhatatlan a Palazzo Grassi a Pinault Alapítvány gyűjteményével, a Fondazione Bevilacqua la Masa, ahol Rebecca Horn: Fata Morgana c. munkája Artúr király nővére, Morgan Le Fay kapcsán (aki boszorkány és tündér volt egyszemélyben) az elkerülhetetlenről, az elbűvölőről, a csodálatosról és egyben veszélyesről gondolkodik.
A Biennálén egyébként Yoko Ono életműdíjat kapott. Sajnos Pistoletto akcióját már nem tekinthetik meg, mondhatom érdekes volt, és lám-lám ugyanarról szólt mint az előbb említett kiállítások, az emberi arcról, az emberi természetről. Végre itt az ideje szembenézni magunkkal. Mik vagyunk, hova tartunk? Ez az idei Biennálé üzenete.