A párizsi Maison Rouge tökéletes és követendő példája egy nagyvonalúan és professzionálisan működő magánalapítványnak. Kiállítótermeiben mindig izgalmas és úgymond kiadatlan kiállítások jönnek létre, egy igazi „must see” a hexagon fővárosának túlterhelt művészeti életében. Kiállítási programjában szerepel magángyűjtemények bemutatása, tematikus és egyéni tárlatok megrendezése, melyek minden esetben huszadik századi vagy kortárs ínyencségeket prezentálnak.

Pilar Albarracín az andalúz hagyományokból és életmódból kiindulva rendezi meg és adja elő feminista performanszait, amelyeket már több ismert biennálén és kiállítóhelyen láthattunk szobraival, installációival egyetemben. Munkájának alapelemei a flamenco ruhák, a folyékony vörös szín (vér és bor), valamint az ének és a tánc, az összekötő kapocs a nő helyzete a spanyol társadalomban.
Tárlatába lépve egy fej fölött húzódó színes fodorpompába kerül a látogató, mely valójában a terem egész mennyezetének területéről lelógó flamenco ruhakölteményekből áll. Ez az installáció a puszta esztétikai szépség mögött egy abszurditást rejt magában, miszerint a spanyolországi nő-zarándokok a tradíció szerint levetik és otthagyják díszes öltözéküket a Szűznek, hogy az közbenjárjuk értük Isten színe előtt.
A teátrális megvilágítású, funkcióját-vesztett kosztűmökkel teli termet nagyméretű vetítés követi (Lunares, 2004), melyen egy nagyzenekar vérpezsdítő taktusaira a fehérbe öltözött Albaraccín tűkkel szurkálja magát, mint egy torreádor a bikát az arénában. Az önbántalmazás és a ritmusra mozgó tű, mely vörös foltokat képez a fodrozott fehér kelmén, talán már kissé túlzottan is patetikus és groteszk, de mindenképpen szép szimbólum. Csakúgy mint a Prohibido el Cante (2000) videófelvétele, melyben a művész egy virtuóz gitáros kíséretében, terepmintás flamenco ruhában, mélyről jövő, fájdalmat és szenvedést idéző hangokat, kiáltásokat hallat – ének helyett. A performansz végén pedig, mintegy katarzisként, egy hatalmas kést forgat meg önmagában, vagyis a melle alatt elrejtett boroszacskóban, majd kirántja és az asztalra hajítja „szívét”.
Albaraccín a nő szerepét és helyzetét (kihasználtság, alábecsültség, megalázottság) a borral, a tauromachia-val, vagy a Tortilla a la Espagnola készítésével állítja párhuzamba. Mindez szimbólumokkal túlterhelt, szürreális vizekre vezet – de szerencsére az alkotó nem nélkülözi a humort és az öníróniát sem, így a megengedett játékosság és összekacsintás a folklór és a sovinizmus ismert közhelyei felett, megmentik és alátámasztják munkáinak hitelességét.

Gregor Schneider Süsser Duft, vagyis finom parfüm névre keresztelt kiállítása több, mint felfoghatatlan. A 16 éves kora óta a saját házát alakító, mindig megrázó és nézőjét erősen igénybevevő, vagy épp provokáló művészt a 2001-es Velencei Biennáléról ismerhetjük. Ekkor saját fantomszerű, a diszfunkcionalitás céljával átépített (haus u r) rheydt-i házának elemeit plántálta át a német pavilon épületébe, mellyel elnyerte az Arany Oroszlán díjat. Nagy visszhangot keltett emellett a Velencéből kiutasított projektje, mely a Kába Kő másolatának, egy hatalmas fekete kockának elhelyezését szorgalmazta a Szent Márk tér közepén. Az installáció végül, félelmekkel induló, de meglepően pozitív fogadtatás keretében Hamburgban jött létre.
A Maison Rouge-ba készített installációja előtt a látogató először is várakozni kényszerül. Ez az aktus fontos előfeltétele a kiállítás megtekintésének, egyrészt, mert az alkotás csak magányosan járható be, másrészt pedig ez a kellemetlen, passzív cselekedet valójában a mű első részét képezi. A „csak saját felelősségére” elinduló látogató egy szűk ajtón belépve először az úgymond kulisszába, az environment külső burkába érkezik. A szűk folyosón végighaladva juthat el az első terem kilincséhez, amelyben egy furcsa, szűk félhomályos vaszárkába ér, ahol furcsa illat honol. Itt lassan elfelejtődik a külvilág és eluralkodik az oly szokatlan egyedüllét érzése. Ebből a helységből egy hatalmas, kongó, a lépteket is visszhangzó, erős világítású fehér terembe lép a néző, ahol a mindennapi érzékeink ismét kényelmesen érezhetik magukat, habár teljes üresjáratban találják magukat.
Ezután egy kis, konténerszerű, szintén félhomályban úszó, feltűnően meleg szobába, majd ahonnan egy szélgéppel ellátott, rendkívül hideg és szűk, szintén fémből készült térbe érkezünk. Az utóbbi environmentből menekülve jön a nagy megrázkódtatás, ahol csak a saját szívdobogása marad a látogatónak, ugyanis a következő ajtó koromsötét szobát rejt. Az utolsó támpontok is elvesznek, megtapasztaljuk a teljes vakság, a teljes elveszettség állapotát. Végső menedékként, ösztönösen a falak mentén lehet megtalálni a kijáratot – és a kiutat az ismeretlen, zavaróan szokatlan állapotból, a külvilág felé.
Az alapítványban bemutatott mindkét munka a néző fizikai átélésére „utazik” – egyfajta terapeuta alkotás. Egyikük a szociális érzékenységünkre apellál, másikuk a fizikai létünk és a környező világ evidenciáit támadja meg. Az alkotások egyedi hangvételük és még az elutasító nézőre való nyomasztó hatásuk által lesznek izgalmas, könnyű, vagy nehéz lelki sértést létrehozó élmények.
A kiállítások május 18-ig tekinthetőek meg.