Élete három országhoz kötődött rövidebb-hosszabb ideig. Talán ezért keressük hiába a nevét magyar művészeti lexikonokban. Kései adósságtörlesztésül Nagy Éva első retrospektív tárlatát most a Leopold Museum rendezte meg Bécsben április végéig, Ernestine Rotter-Peters visszatekintő kiállításával együtt, „A XX. század két bécsi művésznője” összefoglaló címmel.
Nagy Éva (1921-2003) az erdélyi Nagyenyeden született, a második világégés előtt Kolozsváron rajzolni tanult, amelyet 1949-50-ben az ottani képzőművészeti főiskolán folytatott. Miután áttelepült Budapestre, az itteni akadémián Pór Bertalan osztályában szerzett diplomát. 1957-ben Bécsbe emigrált és 1961-ig Albert Paris-Güterloch professzor évfolyamán tökéletesítette tudását. Szabad foglalkozású alkotóként dolgozott élete végéig, osztrák állami támogatással és rendszeresen szerepelt osztrák, valamint külföldi csoportos tárlatokon. Budapesten először a rendszerváltás évében állított ki a II. kerületi művelődési központban, majd 1990-91 folyamán a Duna Galériában és az Osztrák Kulturális Intézetben. Halála után fia, Piskolti Szabolcs adott ki róla tanulmánykötetet – többek között Entz Géza írásával – „Éva Nagy. 1921-2003. Eine mitteleuropäische Malerin”  (Egy közép-európai festőnő) címmel a Böhlau Verlag gondozásában, 444 oldalon, 700 színes és fekete-fehér képpel.
Édesanyjának mintegy félszáznyi képét is ő kölcsönözte a mostani kiállításra – festményeket és grafikákat egyaránt. Nagy Éva pályafutása a realizmus és absztrakció végletei között bontakozott ki, alakjait rendszerint kubista tagoltsággal komponálta. Tartalmi szempontból kora fiatalságától késői öregségéig az élet értelmét kutatta, az ember kapcsolatát a környező és nem mindig érthető világgal. Utolsó évtizedeiben figuratív termését valamiféle belső nyugalom hatotta át, amely a különféle grafikai technikák alapos ismeretével és gyakorlatával társult. Erdélyi és magyarországi tanulmányévei alatt hagyományos képzésben részesült ugyan, ámde biztonságos alapokat valamint egész életre szóló mesterségbeli tudást kapott útravalóként. Ezt bizonyítja budapesti diplomamunkája is, egy realista férfiportré 1954-ből. 1957 után a „vasfüggöny” túlsó oldalán teljes szélességében szembesült a nemzetközi avantgárd legfrissebb eredményeivel, érthető módon, tudatosan kezdett kísérletezni az absztrakcióval. Mozgalmas kanyarokkal tarkított vonalvezetésének eleinte az ív a központi szerkesztő elve, amelyhez később kubista struktúrák társultak. (Lásd például évszám és konkrét cím nélküli, közel méteres olaj-vászon Kompozícióját). A hatvanas években következetesen tovább fejlesztette vizuális nyelvezetét, a figurativitás és az elvontság szintézisére törekedve. (Ilyen az 1966-os datálású, mindössze fél négyzetméteres Asszony gyermekével). Ebben a periódusában egymás után vagy olykor épp egymás mellett születtek a környező realitást megörökítő, avagy attól teljesen elrugaszkodott művek. Miközben kifejező önarcképei általában művészi magabiztosságot tükröznek, néha akarva-akaratlanul is feltűnnek a portrékon élete nehezebb szakaszainak lenyomatai avagy depresszív periódusainak vizuális visszatükröződései. (Gondoljunk csak 1954-es ceruzarajzának 1994-es átdolgozására tusba mártott tollal). A hatvanas évek derekától kubista formákra redukált figurái mintha valamiféle sűrű labirintusban bolyonganának, amelyből nem található könnyen kiút. A festőnő ekkori felfogása szerint az ember nem autonóm lény, hanem közvetlen környezetének fogságában vergődik, az univerzális erőszak által távirányított teremtmény. Így vont le egyéni életének tapasztalataiból általános érvényű következtetéseket, ahogyan azt 1989-es vegyes technikájú (akvarell és tus) kompozíciója is láttatja, az égigérő életfa tövében körbe-körbe járó, üldögélő vagy álló női és férfi alakokkal, továbbá lovakkal illetve a lombok között rejtőző óriás madarakkal. A nyolcvanas években kép-építkezése szemmel láthatóan letisztult. Továbbra is születnek elvont kompozíciók, ámde harmonikus színárnyalatokkal és kiegyensúlyozott formákkal, miközben emberábrázolása érzelemgazdaggá vált, legyen szó bár teljes emberi figurákról avagy csupán portrékról, elegánsan antikizáló stílusban komponálva, tehát áttételesen az „örök emberi” tulajdonságok  vizuális megfogalmazására.