Már lassan húsz évvel ezelőtt, a kilencvenes évek elején történt: megcsörrent lektorátusi telefonom, és a vonal túlsó végén Kádár György festőművész jelentkezett.

Miután személyesen még sohasem találkoztunk, kissé félve megkérdezte: tudja maga, hogy ki vagyok én? Hirtelen, zavaromban rávágtam, hogy persze, Kádár-Konecsni, Vihar előtt. Erre mintha ő jött volna zavarba, és valami olyasmit mondott, hogy igen, de az már nagyon régen volt, most már egészen más képekről van szó. Azután amikor – a lektorátusi dossziétengerben végzett, a monumentális Kádár-műveket számba vevő alapos tájékozódás után – meglátogattam a Széher úti műtermében, és a Mester szépen sorban elővette a kiállításra szánt képeit, elcsodálkoztam: a nagy munkák stílusával, tematikájával és kifejezésével ellentétben egy vérbeli elvont festő művei tárultak elém. Olyan művek, amelyek frissek és elevenek, és új keletkezésűek, ebből következően teljesen ismeretlenek voltak. A magyar elvont festészet számomra Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Martyn Ferenc, Kontraszty László, majd a fiatalabbak, Nádler István, Bak Imre és Hencze Tamás művészetével volt azonos, és bizony nem szerepelt a névsorban Kádár György neve. Aztán az 1997-ben a Budapesti Kongresszusi Központban megrendezett tárlatán kivétel nélkül ezek az új, absztrakt képek szerepeltek, számos kapcsolódási pontot teremtve a modern, organikus, expresszív elvonatkoztatott festészettel, tanúsítva egy idős, de szellemiségében és alkotói energiáiban nagyon is fiatal művész törekvéseit, s hiányjeleivel egyúttal a kiállítás mintegy utalt arra, hogy a teljes életmű feltárására is szükség lenne.

 

Nos, ha már nincs Magyarországon olyan múzeumi-művészeti intézmény, amely a közelmúlt művészeti folyamatainak és értékeinek feltárására és felmutatására vállalkozhatna, a Kádár-család magángalériájának, a Galéria Léniának kellett az életmű-áttekintés feladatát elvégezni a művész születésének századik évfordulóján. És a művész leánya, a grafikusművész Kádár Katalin válogatása és rendezése az oeuvre legfontosabb csomópontjaira koncentrálva szépen megoldotta ezt a feladatot: a hallatlan szerteágazó tevékenységi köröket magába foglaló és hihetetlenül termékeny alkotói tevékenységet műcsoportokból építkezve reprezentálta. Az 1912. január 11-én született Kádár György már az 1930-as években fontos művészeti, elsősorban alkalmazott grafikai tevékenységet fejtett ki, majd a vészterhes második világháborús, számára különösen tragikus idők előtt, majd a háború utáni újrakezdéstől már egyre inkább az autonóm művészeti kifejezés műformáiban és műnemeiben kalandozva az ezredfordulóig aktívan dolgozott: az életmű tehát a XX. század második és harmadik harmadát teljességében öleli fel. Ezen az évfordulós emléktárlaton bepillantást kaphattunk a nagyközönség előtt bizonyára mindeddig teljesen ismeretlen reklámgrafikusi tevékenységbe: bemutatóteret kaptak a korjelző kirakat-berendezési munkák fotódokumentumai, valamint a könyvborító- és plakáttervek, az embléma- és tipográfiai tervek, pontosan tolmácsolva annak a kornak a jellegzetes atmoszféráját, amelyben megszülettek. Ezen alkalmazott státusú művek távoli rokonai és kései hírnökei a Jónás könyvéhez és a Bánk bánhoz rajzolt irodalmi kísérőrajzok, amelyek közül a Katona József-dráma ihlette lapok kimunkáltságára, magával ragadó, lendületes kompozícióira külön is fel kell hívnunk a figyelmet. Ugyanígy hangsúlyosan, a XX. századi történelem egyéni sorsot és közösséget tragikusan beárnyékoló, drasztikus voltának rendkívül erőteljes művészi dokumentumaiként jelentek meg a tárlaton láger-sorozat súlyos rajzai. És ugyancsak egy dokumentációs kiállítási együttes révén tájékozódhattunk az állami megbízásra tervezett-kivitelezett, közösségi terekbe illesztett, falhoz kapcsolódó, murális munkák együtteséről: a sgraffitókról, a mozaikokról, a faintarziákról és a falikárpitokról, a feleségével, Thury Máriával közösen készített pannókról, amelyek többek között Budapest, Komló, Székesfehérvár, Debrecen, Kecskemét településein leltek otthonra az 1945 utáni évtizedekben, és amelyek közül napjainkra számosnak a sorsát a veszélyeztetettség vagy az ismeretlenség jellemzi inkább, mint a közösségi indíttatású megóvás és értékőrzés.

 

És aztán természetesen kiemelt szerepet kaptak a tárlaton a művészi pályát leghűségesebben és legplasztikusabban jellemző, az alkalmazotti státustól és a megrendelői kívánalmaktól mentes önálló művek, az autonóm grafikai és a festészeti munkák. Együttesük hatvan esztendő művészi analízisét, a világ, a kor kihívásaira adott művészi válaszokat fogalmazzák meg invenciózusan és érzékenyen, és ez érvényes az ominózus Vihar előtt című alkotás egyik kisméretű, ezúttal bemutatott változatára is. A vázlatok, az egyedi és sokszorosított grafikai lapok, a monotípiák, a pasztellek, a táblaképek együttese már a technikai sokrétűséget vizsgálva is lebilincselő együttest alkottak: Kádár György az eszközeit, a technikai lehetőségeit mindig magabiztosan, bravúros könnyedséggel, az adott kifejezés, a mondandó szolgálatába állítva kezelte. Más és más atmoszférát sűrít az 1940-es évek sötét, kemény kontúrokkal keretelt motívumaira alapozott pasztelljeiben, és más a színek és a vonalak szerepe a hatvanas évek valóságidéző, de már a stilizált megjelenítés felé tendáló olajkompozícióin. De mindezt, az előadásmód változásait, a stílus fordulatait, a kifejezés mineműségét szépen reprezentálták az egy-egy műfajban megalkotott, azonos témájú alkotások: a csendéletek vagy az önarcképek sorozatai. És ha már a tematika szóba került, akkor a Kádár-piktúra talán egyik legkedveltebb műfajaként a csendéletet kell megjelölnünk, és regisztrálhatjuk, hogy kiemelt jelentőségűekké váltak az aktok, az alakos kompozíciók is, és érdekes módon az alkotószakaszonként többször felbukkanó városképek, valamint a portrék mellett klasszikus tájképpel alig-alig találkozhatunk az életműben. És aztán ezt a változatos, számszerűleg is hatalmas műegyüttest koronázza meg a munkásság utolsó nagy korszaka: a vonalak és a színfoltok izgalmas ritmusrendszerére komponált, az organikus motívumokból építkező elvont kompozíciókból felfűződő nagy olajkép-együttes. S ha a szemlélő felmérte e művészi teljesítmény sokrétűségét és változatosságát, akkor összefogó jegyeket is megjelölhetett: a konstruktív szellemiséget és az expresszív hevületet, a vonal és a szín kifejezőerejének a megidézett konkrét valóságelem vagy nonfiguratív motívum általi leleményes kibontását.

 

Ez a Kádár György-emlékkiállítás, a beavatottak előtt ismert, és az újabb generációk számára minden bizonnyal teljesen ismeretlen értékek közvetítésével egy elgondolkodtató jelenséget is körvonalazott. Azt, hogy amiként a művészet egyik legfontosabb eszköze az emlékezés, úgy igen nagy szerepet játszó eleme a feledés aktusa is. Ahogy van, és magas fokon működtetett az emlékező művészettörténet, úgy javaslom a felejtés művészettörténetének kidolgozását: azon teljesítmények és történések számbavételét, amelyek cáfolhatatlan értékeik ellenére méltatlanul mellőzöttek, a művészeti fórumoktól elzártak, az ismeretlenség és a feledés szféráiba száműzöttek. Mert csak a két, az emlékező és a feledő együttes jelenléte által alakulhat ki valós kép, csak így lehet egész és kerek, hiteles a történet. Kádár György festőművész eme évfordulós életmű-metszete, művészetének önnön jelentőségén túl erre a furcsa jelenségre, erre az elvégezendő munkára is figyelmeztetett.

 

(Budapest, Galéria Lénia, 2012. január 14.–április 14.)