A Prado 49. sorszámot viselő termében igazi meglepetés vár a látogatókra március közepéig. Leonardo sejtelmes mosolyáról elhíresült női portréja díszes reneszánsz keretből néz szembe az arra járókkal.

Még mielőtt kombinálni kezdenénk, hogy milyen kölcsönszerződés mozdíthatta ki a festmény a Louvre épületéből, melynek évi 8,5 millió látogatójának jelentős része ezért a műért vált jegyet a múzeumba, gyorsan kiderül – másolatról van szó. De, milyen fantasztikus másolatról! Ezt még a szakemberek is csak az elmúlt évben ismerték fel, mikor alaposabban szemügyre vették a festményt, bevetve a modern technika minden vizsgálati módszerét.

 

A kép a Prado alapítása óta (1819) a múzeum tulajdonában van, korábban a spanyol királyi gyűjteménybe tartozott, de nem tudni mikor és honnan került oda. Talán azonos azzal a Leonardónak tulajdonított női portréval, mely a Galeria de Mediodína (Alcázar) 1666-os leltárában szerepel. Miguel Falomir Faus, a Prado itáliai festészet osztályának vezetője szerint, nagyon valószínű, hogy a másolat már a 17. század elejétől Spanyolországban volt. A festmény majd kétszáz évig szerényen húzódott meg a múzeum gyűjteményében, mivel a portré mögötti tájat valaki feketére lefestette. A most elvégzett kémiai elemzés szerint ez valamikor 1750 után történhetett. Az átfestés magyarázata lehet, hogy a kép olyan enteriőrbe került, ahol a többi portré háttere eleve fekete volt, és az új „jövevénynek” alkalmazkodnia kellett a környezethez. A tájnélküli portré nem keltette fel a művészettörténészek érdeklődését, mivel tucatszám maradtak fenn 16. és 17. századi Mona Lisa replikák. A festményt ismeretlen alkotó 16. század első negyedéből való másolataként katalogizálták. A falemez anyagát tölgyfának gondolták, melyet leginkább Európa északi részén használtak a művészek, ezért többen, például José Ruiz Manero, flamand munkának tartották a művet. A mostani vizsgálat az anyagot diófára módosította, ami Leonardo korában ugyanolyan gyakran használt táblakép alap volt Itáliában, mint a nyárfa, melyre az eredeti festmény készült. Méretében is hasonlóságot mutat a két alkotás, a Louvre remekműve 77 x 53, a madridi másolat 76 x 57 cm. A festményt minden lehetséges módszerrel átvilágították, majd megkezdődött a hátteret fedő festék eltávolítása, és fokozatosan kibontakozott a Leonardo képről jól ismert fantasztikus táj.

Az igazi szenzációt a festmény feldolgozására indított projekt eredményét összefoglaló tanulmány jelenti, mely elsősorban az eredeti és a másolat részletes összehasonlítására, az elvégzett technikai vizsgálatokra és művészettörténeti kutatásokra támaszkodik. Ennek lényege, hogy a Pradóban őrzött másolat Leonardo műhelyében készült, párhuzamosan az eredeti festménnyel. Ennek bizonysága a festményen található alárajzolást említik. (Az alárajzolás a képet hordozó vászon, vagy falemez alapozó festékrétegére történik, melyre a művész felvázolja a készülő kompozíciót.) Egy befejezett festmény másolója szabad szemmel nem láthatja a mű készülése közben történt kompozíciós változtatásokat, mivel a festékréteg azt teljesen elfedi – ez csak speciális átvilágítással tehető láthatóvá. A konkrét esetben pont arról van szó, hogy a másoló az alárajzolásban követi mestere változtatásait. Ez pedig csak úgy képzelhető el, ha egymás mellett dolgoztak.

Ez az eljárás teljesen szokatlan, másolat általában kész műről készül. Mi lehetett a cél? Az egyik magyarázat szerint, egy tanítvány oly módon akarta megismerni mestere munkamódszerét, hogy lépésről lépésre követte a kompozíció kialakulását.  Amennyiben így van, nagyon meglepő az olyan drága anyagok használata, mint a diófa tábla és a kék lapis lazulipigment. A másik elképzelés szerint, Leonardo egy stúdió másolatot akart készítetni egy fontos ügyfele számára, olyan gyorsan, ahogyan lehetséges. A leggyorsabb megoldást a párhuzamos munka eredményezi, mivel mindkét kép azonos időben készül el. Bármi is volt az ok, az 1503-ban elkezdett két festmény csak évek múlva lett befejezve. A Louvre szerint az eredeti Leonardo 1503-1506, a Prado szerint a másolat 1503-16 körül készült. Bruno Mottin, a Centre de Recherche et de Restauration des Musées de France vezető restaurátora szerint Leonardo két kedvenc tanítványának egyike festhette a másolatot. Andrea Salai (1480-1524), aki 1490-ben, vagy Francesco Melzi (1493-1572/73), aki 1506 körül lépett be a műhelybe.

A most napvilágot látott festmény és a kutatás eddigi megállapításai még bizonyára hosszú ideig téma lesz szakmán belül és a nagyközönség körében. Ha valaki szeretné megragadni a ritka alkalmat, hogy együtt láthassa a legkorábbi másolatot az eredetivel, annak bizony Párizsig kell mennie, ahol március 29 és június 25 között megrendezésre kerülő L’ultime chef-d’oeuvre de Léonard de Vinci, la Sainte Annecímet viselő kiállításon módja lesz az összehasonlításra.