Biblia. A művészetek kifogyhatatlan forrása. Vajon ma is helytálló-e ez az évszázadokon keresztül érvényes megállapítás? A kérdésre egyértelmű választ ad az Echo International rendezésében február 10-én megnyílt kiállítás, a Portrait de femme de la Bible (A Biblia nőalakjainak portréi), amelynek a párizsi Galerie Nikki Diana Marquardt ad otthont. A rendezők felkérésének harminckettő, többségében jól ismert képzőművész tett eleget, és az ősi téma feldolgozására a hagyományos formáktól a legmodernebbekig, sokféle kifejezési formát alkalmaztak. Tévedés lenne azt hinni, hogy szent asszonyokat megidéző alkotásokkal találkozunk: éppen az teszi izgalmassá ezeket a műveket, hogy Éva, Sára, Eszter, Judit és a többi bibliai hős úgy jelenik meg előttünk, mint bármely, ma is közöttünk élő, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt rendelkező anya, feleség, szerető, történelmet meghatározó személyiség. Az argentin Ricardo Mosner (1948), az izraeli Alona Harpaz és a francia Orlan (1947) Lilith alakját dolgozta fel, akit a talmudi hagyomány Ádám első feleségeként és az erotikus megkísértés jelképeként tart számon. Míg Mosner expresszív festménye ezt a szimbolikus jelentést fogalmazza meg, addig Harpaz matisse-i ihletésű képén Lilith korunk fiatal nőjeként jelenik meg, Orlan pedig Lilith-Orlan-Vénus című, világító dobozából saját arcvonásait másokéval keverő női arcok tekintenek ránk. Ruben Alterio, 1973 óta Franciországban dolgozó argentin művész erotikus festményében, az Éva születésében, az egyesülés-szétválás gondolatával találkozunk, míg a mexikói Miguel Chevalier (1958) – számítógépen készített DVD-jén – egy buja növényzetű egzotikus világ Éváját varázsolja elénk. A vizet kínáló szépséges Rebeka Fabio Rieti (1925) festményén a szimbolista festészet stílusában jelenik meg, míg Marc Goldstain (1968) a bibliai jelenet parafrázisaként, egy párizsi park mozgalmas világát festette meg humorral teli képén (Rebecca a Citroën park szökőkútjánál). Erro (1932) Delilah-ja a képregények, Antonio Segui (1934) Rachel és Leája a gyermekrajzok világából lép elő, a zairei Cheri Samba (1956) pedig saját környezetéből vett négy modell, a bibliai forrásnak is megfelelő, négy afrikai fekete nő alakjában testesíti meg Cipporát, azzal a kiegészítéssel, miszerint «Minden csaj egyforma». Peter Stämpfli (1937) és Philippe Favier (1957) absztrakt, illetve konceptuális munkája Deborah-t idézi, Carole Benzaken (1964), a Marcel Duchamp-díj ez évi nyertese, François Boisrond (1959) és Jean Daviot (1962) a mai Esztert vagy azt is mondhatnánk, hogy az örök nőt állítja elénk, míg Peter Klasen (1935) és Jean-Paul Chambas (1947) festményei Judit és Holofernes véres történetét dolgozzák fel a festészet mai nyelvén. A február 28-áig tartó kiállítást megtekintve, nemcsak a mai franciaországi képzőművészetről kaphatunk átfogó képet, de az is érthetővé válik, hogy a Biblia miért képes minden idők emberéhez szólni.