2010. június 10-én, 69 éves korában meghalt a „művészet alkimistájának”
és a „stíluspluralizmus mesterének” egyaránt hívott Sigmar Polke német
művész, akinek munkásságában egyesült a pop art, az absztrakt
expresszionizmus és a koncept művészet a klasszikus festői
hagyományokkal. Művei, hozzáállása nagy hatással voltak több
művészgenerációra. Többek között Julian Schnabel, David Salle, Martin
Kippenberger, Albert Oehlen, Peter Fischli, David Weiss, Richard Prince,
Michael Krebber, John Bock és Lara Schnitger is tanultak tőle.
Polke a mai Lengyelország területén, az akkor Németországhoz tartozó sziléziai Oelsben született. A második világháború végén családja a szovjet megszállás alá került Kelet-Németországba menekült, majd 1953-ban Nyugat-Berlinbe, később Düsseldorfba költöztek. Polke először segédmunkásként üvegfestészetet tanult a Düsseldorf Kaiserswert üveggyárban, majd 1961–1967 között a düsseldorfi képzőművészeti akadémián folytatta tanulmányait. Joseph Beuys egyik kedvenc tanítványa volt. Mesterei voltak Karl Otto Götz és Gerhard Hoehme is. Diákévei alatt nagy hatással volt rá az amerikai pop art, főleg Andy Warhol és Robert Rauschenberg munkássága.

Nem kis részben a pop art inspirálta az 1960-as években, Gerhard Richterrel és Konrad Lueggel (Konrad Fischer) szövetkezve, a szocialista realizmus ellenében indított „kapitalista realizmus”-nak (Kapitalistischen Realismus) elnevezett művészeti irányzatot, amely egyszerre parodizálta az amerikai pop művészek műveit, a szocialista realista ideológiát és alkotásokat, és a kor német társadalmát. Fényképezett, rajzolt, festett, műfajokat egyesített. Alkimista laboratóriumhoz hasonlító műtermében folyamatosan kísérletezett a különböző anyagokkal, fémoxidokkal, ezüstnitráttal, természetes és mesterséges pigmentekkel, lakkokkal, műgyantákkal.

Gyakran fénymásolatokat, számítógépes grafikákat, háztartási eszközöket, talált, vagy ócskapiacon vásárolt tárgyakat is beépített műveibe. Festett üvegre, műanyag lapokra és fóliákra, tüllre, szúnyoghálóra, bőrre, fára, fémre – bármire, ami a kezébe került. Bonyolult, hallucinációkra, víziókra, álmokra emlékeztető narratívái legérzékletesebben többrétegű, áttetsző anyagokra festett, a Mája fátylaira emlékeztető műveiben jelentek meg. Gyermeki játékossággal váltogatta a témákat és stílusokat. Kortársai közül képzelőereje és abszurd, szarkasztikus, gyakran fekete humora is kiemelte.

Szenvedélyes utazó volt. Az utazásai során készített fényképei, a megismert ősi motívumok és az általa bejárt egzotikus országok mitológiái is műveinek részei lettek. Hőérzékeny festékkel festett, a hőmérséklet változásának hatására színeiket változtató festményeiért 1986-ban elnyerte a Velencei Biennále Arany Oroszlán díját. Műveit a világ legnagyobb múzeumai, legismertebb galériái mutatták be. Bár sokat hallottam, olvastam róla, művészetének átütő erejét, üdítő minőségét 1991-es, a New York-i Brooklyn Museumban rendezett retrospektív kiállításán ismertem meg. Az élmény revitalizált, kimosta belőlem a New Yorkban töltött évek alatt lerakódott, a kreatív szellemet megölő mérgeket, új irányokba indított el.