Milyen
kár, hogy kiment a divatból a portréfestés! Remek lenne rendszeresen látni a
mai hatalmasságok, pénzemberek, hírességek kortárs festők által megfestett
arcképeit a galériákban, múzeumokban, a képek hátterében palotáik termeivel,
manikűrözött kertjeikkel, úszómedencéikkel, luxus gépkocsi parkjukkal.
El tudok képzelni börtönportrékat is,
illetve ahogy trópusi paradicsomokban várják ki az elévülési időt. Az Egyesült
Államokban szokás az elnökök képét olajban megfesteni, de szenátorokról,
képviselőkről, polgármesterekről ott is csak ritkán készülnek portrék. Andy
Warhol volt az utolsó híres művész, aki rendszeresen festett portrékat gazdag
kuncsaftjairól, celebritásokról. Magyar művészbarátaim közül egyedül a
kifogyhatatlan energiájú drMáriás lát fantáziát a portréfestésben, ahogy azt a
róla készült VideoBio
is bizonyítja.
A világ egyik legismertebb portréja a
Mona Lisa, Leonardo da Vinci munkája. A világ eddig ismert legrégibb portréját
körülbelül 27 000 évvel ezelőtt festették, 2006-ban találták meg a
franciaországi Angoulême közelében lévő Vilhonneur grottóban.
Portrénak olyan festményeket, szobrokat, fényképeket, videó műveket nevezünk,
amelyeken a modell arca és arckifejezése dominál, s amelyek a személyiséget,
sok esetben az illető hangulatát is megjelenítik. Ezzel a céllal készülnek az
Artportal VideoBio sorozatának egyetlen beállításban, mozdulatlan kamerával
felvett videó-portréi is. Az
antik görögök életteli szobor portrékat készítettek, tudósokról, művészekről,
hadvezérekről. A portréfestészet a római korban, Egyiptomban kezdett el virágozni.
Ezek az arcképek nem királyokat, uralkodókat, hadvezéreket örökítettek meg,
hanem halottakra emlékeztettek a gyászszertartások során. Számos ilyen, a
száraz időjárásnak köszönhetően jó állapotban megmaradt, festett portré került
elő az egyiptomi Fayum körzetben végzett ásatások révén. A freskókon kívül
egyedül ezek a festmények maradtak fenn a római korból. A rómaiak kedvelték a
szobor-portrékat is. A megrendelők ragaszkodtak az élethű megjelenítéshez, még
akkor is, ha az elkészült mű kifejezetten rondának, gonosznak, vagy ostobának
mutatta őket. A római portréművészet a kereszténység hatalomra jutásával, a 4.
században kezdett hanyatlani, ahogy a realizmus átadta helyét az idealizált
szimbolizmusnak. Az antikvitás idején, Európán kívül Kínában, Japánban,
Koreában és az ősi Peru moche
kultúrájában volt népszerű a portréfestészet, olyan művek alkotása, amelyek
modelljei külön szimbólumok, a képekre írt szövegek nélkül is felismerhetőek
voltak.
A
hasonlatosságra törekvő arcképfestés Európában a középkor végén, Burgundiában
és Franciaországban indult el újra, majd hamarosan divatba jött Itáliában is,
ahol a reneszánsz idején vált igazán népszerűvé. Az Il Bronzino néven ismertté
vált Agnolo di
Cosimo (1503–1572) olasz manierista festő
volt. Firenzében élt, becenevét talán sötét bőrszíne, talán képeinek tónusa
miatt kapta. Raffaellino del Garbo és Pontormo tanítványa volt. Gyorsan Firenze
legkedveltebb portréfestője lett. Modelljeiről, a város elitjéről, köztük a
Medici-család tagjairól statikus, elegáns, idealizált képeket festett. Bronzino
’allegorikus portréi’, például az Andrea Doria genovai admirálist Neptunnal
társító képe, amelyen a tengerésztisztet meztelenül, mitológiai figuraként
ábrázolta, a „hétköznapi” portréinál is izgalmasabbak. Ő festette a Palazzo
Vecchio Eleonora di Toledo
kápolnájának freskóit, és ő tervezte a palota textil faliképeit is. Festményeit
sokan másolták, munkássága közel egy évszázadon át nagy hatással volt az
európai portréfestészetre. Aztán neve, munkáinak értékei egy időre
többé-kevésbé elfelejtődtek. A figyelem csak a 20. század elejétől kezdett
ismét irányába fordulni, elsősorban Henry James Bronzino A galamb szárnyai című, egy nemesasszonyról készített portréjáról
szóló, 1902-ben írt méltatása révén. Mindenesetre nehezen érthető, hogy a nagy
kaliberű művész műveit csak halála után fél évezreddel láthatjuk önálló
kiállításon.
A New York-i Metropolitan Museum The Drawings of Bronzino című
kiállításán a művész rajzait csodálhatjuk meg. A disegno, a rajzolt vonal volt a Bronzino által folytatott
reneszánsz festészet alapja, ez adta művei energiáját. Festészete a
befejezettségről, a határok, textúrák összemosásáról szól, míg rajzai sokkal
lazább, nyugodtabb művészeti kategóriába tartoznak. A festmények az
örökkévalóságnak készültek, a művész a rajzokon kísérletezett, próbált ki megoldásokat,
vagy csak pihenésképpen rajzolgatott. Ennélfogva rajzai sokkal élettelibbek,
sokkal többet árulnak el alkotójukról, mint akár legélőbb festményei.