December 9-én nyílt meg Fehér László festőművész kiállítása a Saint-Étienne-i Modern Művészeti Múzeumban. A Kossuth-díjas művész az első magyar alkotó, aki önálló bemutatkozásra kapott itt lehetőséget.
A múzeumot, mely Franciaország második legnagyobb kortárs képzőművészeti gyűjteménye, 2003 óta Hegyi Lóránd irányítja; Hegyi egyben a kiállítás társkurátora is. A franciaországi tárlat „fél-retrospektív”, hiszen a művész eddigi közel 40 éves munkásságának utóbbi két évtizedéből ad gazdag válogatást. A 90-es évek elejét zömmel azok az alkotásai képviselik, melyeknek alakjai kontúrrajzosak, transzparensek, testetlenségük révén téren és időn kívül mozognak. Számos olyan motívum jelenik meg ezeken a festményeken, így a tócsa és az annak vizében tükröződő alak, melyek legutóbbi munkáin újra felbukkannak. A „valódi” alak a régebbi és a mostani képeken is kontúrrajzos, míg tükörképe a vízen „hús-vér” figura, kibővítve az értelmezés lehetőségeit, felhívva a figyelmet a valós és a látszólagos összetett viszonyára. A kiállítás katalógusában publikált interjúból kiderül, hogy az első kontúrrajzos figurához a művésznek egy realista képével való elégedetlensége vezetett.
Egy élethűen megfestett alak „belsejét” fokozatosan kitörölte, s e folyamat végén csak a körvonalak maradtak meg, melyeket aztán a háttér színeivel töltött ki. A transzparens figurák Fehér művészetében egyfajta védjegyként később is megjelentek, sőt, vasból hajlítva a térbe is kiléptek.
Fehérnek az ezredforduló körüli munkáiból a kiállítás kurátorai két közismert jeruzsálemi képet választottak: a A fal előtt és a Jeruzsálemi ima címűt. Az új évtized első éveit a szokatlan perspektívájú Parton című alkotás mellett a művész munkásságát azóta is vissza-visszatérően végigkísérő önarcképek reprezentálják. Szerepel az anyagban egy későbbi, 2009-es önarckép is, melyen a festő egy fa hatalmas üregéből tekint ki a világra; s az ő titka, hogy ez a mű valóban a védettség utáni vágyat és a magányt jelképezi-e, mint ahogy azt a mű első olvasata alapján gondolhatjuk.
Arcképek a 2004-ből bemutatott művek is, de merőben mások; a művész emblematikus sorozata, az Arcok a Körtérről darabjai, melyek reményveszetten a semmibe meredő, vagy vádló, keserű tekintettel szemünkbe néző hajléktalanokat örökítenek meg. Kor- és kórképek ezek, hasonlatosan egy régebbi legendás sorozat, az 1975-ös Brigádnapló munkásportréihoz. S mivelhogy a hajléktalanság témája továbbra is aktuális maradt, Fehér is visszatért hozzá a kiállítást záró idei, szokatlan színvilágú művében. Foszlott esőköpenyt viselő hőse már nem elnéz mellettünk, hanem egyenesen hátat fordít, jelezve, hogy a külvilágtól hiába várna segítséget. A 2004–2008 közötti évekből Fehér ez idő tájt festett számos portréja közül szerepel néhány a tárlaton. A portrék részben a művész családját, részben barátait, ismerőseit, köztük kulturális életünk néhány neves szereplőjét ábrázolják.
Akármilyen hosszú időtávot ölel fel egy kiállítás, a leggazdagabb rendszerint az utolsó években készült művek választéka, s nincs ez másképp Fehér esetében sem. A legszembeötlőbb változás formai: a hagyományos, négyszögletű vásznat az esetek nagy részében felváltja a kerek. A kerek kép, a tondó régi korok találmánya, a reneszánszban élte fénykorát, de napjainkban viszonylag ritka. A kerek képnek, mint Forgács Éva találóan jegyzi meg a művészről készült tavalyi tanulmányában, virtuális középpontja révén egyfajta szívó hatása van, mely befelé örvénylő térként prezentálja a képet, míg a téglalap alakú kép ablakot nyit: akár a külső világra, akár befelé, például egy szobára. Ez a különbség egy másfajta térfelfogást követel és Fehér szemmel látható élvezettel ülteti át az új formára számos korábbi kedvenc témáját, miközben, pl. az Állatkerti történetekben, megjelennek új motívumok is. Feltűnően gyakori az új műveken, legyen szó akár tájképekről, akár portrékról, az ellenfényben történő ábrázolás.
A katalógusban megjelent, már említett interjúban a művész beszél a kör számtalan szimbolikus jelentéséről és arról is, hogy a tondó gondolata kedves festő barátja, El Kazovszkij halála után merült fel benne. Már korábban szeretett volna portrét készíteni pályatársáról és a temetésén hirtelen úgy érezte: nagy kerek űr veszi körül, amiben áttetsző testtel, mosolyogva megjelenik az elhunyt barát. Az első (a kiállításon nem szereplő) tondó ezért neki állított emléket. A művész ugyanakkor nem lett hűtlen a hagyományos formához sem, idei balatoni tájképei például kör- és téglalap alakú változatban egyaránt szerepelnek a tárlaton.
A kiállítás szerves része egy rendezvénysorozatnak, melynek keretében a saint-étienne-i múzeum térségünket, illetve az itt lezajlott, 1956-tal, 1968-cal és 1989-cel fémjelzett társadalmi változásokat állítja középpontba. Fehér tárlatával párhuzamosan kiállítás nyílt az osztrák Lois Weinberger, az orosz Andrej Molodkin, valamint fiatal romániai képzőművészek munkáiból. A kapcsolódó háromnapos filmes programban Forman, Wajda és Jancsó műveit tűzték műsorra. A sorozat egy konferenciával és magyar filmek vetítésével zárult; az érdeklődők többek között Oross Imre kísérleti filmjeit, továbbá Bódy Gábor, Huszárik Zoltán, Rófusz Ferenc, Kovásznai György és Erdély Miklós műveinek részleteit láthatták.
Fehér László saint-étienne-i kiállítása 2012. február 5-ig látogatható.