Riport a Műcsarnok Egyszerű többség című új kiállításának pénteki gyereknapjáról, Kovács Réka soraival, Kecskeméti Dávid fotóival.
A Műcsarnokban ezúttal nem sokra menne egy japán turistacsoport – bár ki tudja: minden házibuliban akad még néhány szék, ropi és szeretet a mégoly távoli ismerősöknek is.
Ki tartozna jobban ide, mint ti? – teszik fel a kérdést a szervezők például nekik, mi pedig már érezzük is a hovatartozást: a termeket elválasztó függönyök alól fogócskázó gyerekek robbannak ki, majd eltűnnek a szemközti ajtónyílásban, néhány középkorú látogató sztaniolpapírba csavarva jön-megy, a padlót tempera-képek borítják be. A központi helyet elfoglaló konyha körül, hatalmas játszó-térben zajlik itt az élet, és mindenki feltalálhatja magát.
A gyerekek által tartott tárlatvezetésre egy kicsit nehezen gyülekezünk, a várakozás közben élvezettel figyelem, ahogy három japánt egy kislány rögtön lekapcsol az előtérben, egy másik pedig nagyon szeretné a ruhatárba vinni a kabátokat. Végül valahonnan hátulról a vízfestékezéstől ellazult felnőttek kerülnek elő, és kíváncsian várják, mi fog történni.
Vezetőink, a 12 év körüli Réka és Kristóf hirtelenjében nem is tudnak mit kezdeni a felszabadult helyzettel. Aztán kissé halkan és szűkszavúan, ám derekasan helytállnak, nincs könnyű dolguk egy folyamatosan változó helyszínen, ahol az előbb még a Szövetség 39 mozaik sztereogramja volt a főszereplő, de már nem nagyon van értelme beszélni róla, mert a Tárna Hősei csapatának tagjai teljesen elvonják a figyelmet épülő díszletükkel.
Nem olyan sokat tudunk meg arról, hogy számukra mi a fontos egy kortárs kiállításban, de az pont elég. Magunktól is megtaláljuk a sztereogram földre rajzolt nézeti pontját (a szem ösztönösen a mászkálókra reagál, képtelenség ráhangolódni az elrejtett 3D formára; a szórólappal sikerül a művelet). A Besorolás Alatt A tegnapért alszom ma című meditatív videóinstallációja, vagy a vicces virágtartó-libikóka önmagáért beszél.
Mind közül a legjobb a pingpongasztal: a KiBu rakta be, és nagyon kellemes meglepetést okoznak vele azoknak, akik sosem gondolták volna, hogy éppen a Műcsarnokban fognak pingpongozni egy nap. Lecsapunk a gazdátlan ütőkre. Miközben a szomszédban már zajlik a napi főzés, a mellettünk lévő teremből pedig néha a színi előadás korommal összekent szereplői néznek be, kellemesen elfáradunk.
Az előadás hangulatát is megszabja az a nagy egyetértés, amelyben a társaság apraja-nagyja osztozik, mikor beül megnézni, néhányan a konyhából csent zöldségdarabokkal a kezükben. Mintha csak egy nappali kanapéjára huppannánk. A közvetített gondolatok magvasak, jópofa a föl-le kapcsolt villany, a kulisszák mögé tekintés, a magunkba nézés. A piros tűz-jelmez már a háromévesek számára is abszolút egyértelmű, figyelmesen hallgatnak, vagy gurgulázva tetszést nyilvánítanak – van miről beszélni.
A beszélgetés öröméért pedig vissza a jól bevált receptekhez: fantasztikusan finom csicseriborsó-, bazsalikom- és kesudió-krém jár a közönségnek, a konyha ismét megtelik élettel. Amikor a tányérokról minden elfogy, vége a gyereknapnak, de az élmények hatására tulajdonképpen szeretnénk idetartozni. Ha lehetne, jönnénk másnap is, és hoznánk magunkkal még egy embert.
(A kiállításról szóló kritikánk itt olvasható.)