Generációk jönnek és mennek. Volt már – a nagy háború idején – Elveszett Generációnk, az 1950-es években Beat Generációnk, az 1960–70-es években Nagy Generációnk, annak ellehetetlenítése után, az 1970-es években Üres Generációnk, a punk halála szülte a New Wave-et (Új Hullám), és az abban motyogó X Generációt, akiket az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején tébláboló költőcskék Kis Generációja követett, őket pedig a yuppie értékrendet követő Tahó Generáció szorította ki az ezredforduló környékén.A New York-i Queens Museum of Art 2007. december 2-áig látható kiállítása szerint létezik egy idő-független Generation 1.5 is – szellemi kentaurok melankolikus nemzedéke –, akik kamaszkorukban kényszerülnek emigrációra, így gondolkodásukat, magatartásukat, identitásukat, érzékenységüket egyszerre két hatás, az elhagyott szülőföld emléke és az új haza kultúrája befolyásolja, (gyenge karakter esetében) formálja meg, alakítja ki. Persze az emberi történelem során generációk százai vitatkoztak arról, hogy mennyire jogos emberi kvalitásaink alakulásáért környezetünket felelőssé tenni, de tegyük ezt az ősi vitát most félre és fókuszáljunk inkább arra, hogy milyen megállapításokra jutottak a sivár, ingerszegény, ipari szeméttelepre emlékeztető környezetben működő Queens Museum of Art kiállításán résztvevő, saját magukat kereső művészek. A Kínában született Lee Mingwei Quartet Project című, elsötétített terembe telepített, hang és video-installációja a Másfél Generáció érzékenységét vizsgálja. A falak felé fordított monitorok Antonin Dvorak Amerikai Kvartettjének előadását játszák. Ha megközelítünk egy monitort elnémul a hangja és eltűnik róla a kép, miközben a többi monitoron folytatódik az előadás. A személyiség kultúrák közötti pattogásának méltó metafórája ez a mű. Kultúrák kölcsönhatása emberi hibrideket eredményez az indiai sikh származású Seher Shah rajzai szerint. A rajzokon lótusz minták, Mekka kockák és nyugati építészeti motívumok ismétlődnek. Az argentinai Buenos Aires-ben született Rirkrit Tiravanija azt állítja, hogy a sikeres kortárs művésznek globalizált polgárrá kell alakulnia. Ezt a művész saját útlevelének aprólékos rekonstrukciójával igazolja. A rekonstruált útlevél lapjait azoknak a szinte valamennyi kontinensen elhelyezkedő országoknak a vízum pecsétjei borítják, amelyekben a vándorló művész, rövidebb-hosszabb lakott. Az izraeli (Betlehem) születésű Emily Jacir Szaud Arábiában nőtt fel, középiskolai tanulmányait Olaszországban végezte, az amerikai Texas államban szerzett egyetemi diplomát, aztán élt Palesztínában, az amerikai Colorado államban, Ausztriában és Franciaországban. Jelenleg a palesztínai Ramallah és New York városa között ingázik. Most az ausztriai Linz-ben, webkamerák segítségével készített fotóit láthatjuk. Az Egyesült Királyságban született, jelenleg New Yorkban élő Ellen Harvey fókuszában az ’amerikai művész’ fogalma áll. Miniatűr másolatot készített a New York-i Whitney Museum of Art kiadásában megjelent American Visionaries című könyvben található valamennyi illusztrációról. Pablo Helguera Mexikóból származik. Installációja naplójegyzeteket, rajzokat és emléktárgyakat tartalmaz. Az iráni születésű, New Yorkban élő Shirin Neshat videója a cenzúra működését vizsgálja. Nari Ward 12 éves korában érkezett Jamaicából Amerikába. Oszlopokon álló kerekes székei drámai módon mutatják meg a kultúrájukat elvesztők szellemi elnyomorodását.
Queens Museum of Art, New York