A Gauguin: Maker of Myth című bemutató 20 év után az első nagyszabású kiállítása Paul Gauguin (1848–1903) munkáinak az Egyesült Államokban. A kiállítás fókuszában a művész saját gyártmányú mítoszainak életében és művészetében játszott szerepe áll.
Sokan kötődnek a röghöz, a megszokotthoz, a kipróbálthoz, az ismerőshöz, és sorstragédiaként élik meg, ha valamilyen okból ki kell költözniük bölcsőjükből, akár fizikai, akár szellemi értelemben. Inkább maradnak és szidják a körülményeket, panaszkodnak, siránkoznak, de eszükbe sem jut bedobni pár hamuban sült pogácsát a tarisznyába és felkötni a nyúlcipőt. A nagyvilág, akár a szomszéd falu is rémisztő dzsungelnek, mindent elnyelő fekete lyuknak tűnik számukra, lakóit egytől egyig haramiáknak, ostobáknak, elmebetegeknek vélik. A más országok esetében különösen az zavarja őket, hogy más nyelvet mernek beszélni, alsóbbrendűnek, pontos kifejezésre alkalmatlannak gondolt hablatyot, amelyet nem tartanak szükségesnek elsajátítani, mert számukra nem az a fontos, hogy megértsék őket, hanem az, hogy kimondják a birtokukban lévő végső és egyetlen igazságot, amelynek hallatán mindenki másnak el kellene hallgatnia örökre és térdre borulva imádni az igazi tudás büszke tulajdonosát.
Akadnak persze olyanok is, akikben él a kalandvágy, messzi tájakra vágynak, fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Ők nem élik meg árulásként, nem érzik sorstragédiának a helyváltoztatást, költözést, utazást, még akkor sem, ha tudják, talán sohasem látják többé a beteg akácfát a budi mellett, s a feljelentős szomszéd egyetlen fogát. Nem restek nyelveket tanulni, s az új élettérbe érve igyekeznek megismerni azt. Megpróbálnak beilleszkedni, mert nem szeretnék idegenként leélni az életüket az új csillagok alatt. Némelyek közülük csak közelre merészkednek, ahonnan még látszik az otthoni templomtorony a ferde kereszttel, amelyből privatizálták a harangot és a lépcső vaskorlátját, s ahonnan még áthallatszik, ahogy Patkányka bácsi Toportyán nénit szidja és veri mise után.
Néhányan azonban soha nem látott tájakra vágynak, amelyekről csak hallottak, vagy olvastak régen. Vitorlázni szeretnének a déltengeren, a telihold fényében kalózok kincseit kutatni lakatlan szigeteken, bennszülött nőkkel, vagy férfiakkal hálni, soha nem ízlelt gyümölcsökbe harapni, mélyen beszívni a tenger és ismeretlen fűszerek illatát. Ők szívesebben halnának meg messze a családtól, barátoktól, ismerősöktől, egyedül a tengeri viharban, mint a vármegyei kórház málló vakolatú rákosztályán, fájdalomcsillapítóért hiába könyörgő betegek között.
A kalandorok utóbbi csoportjába tartozott Eugène Henri Paul Gauguin (1848–1903) francia festő, szobrász, nyomatkészítő, keramikus és író is. Párizsban született, francia és perui szülőktől. Három éves korában családja négy évre a nemrég (1921-ben) függetlenné vált Peruba költözött, francia újságíró apja meghalt a hajóút során. Az ott látottak később hangulatokként és motívumokként megjelentek művészetében. Először spanyolul tanult meg, a francia nyelvet csak azután sajátította el, hogy visszaköltöztek Franciaországba. Később szívesen mesélte, talán maga is elhitte, hogy perui inka ősöktől származik. 17 éves korában három évre a kereskedelmi tengerészet matróza lett, majd két évig a hadiflottánál szolgált. 1871-ben leszerelt és bróker lett a párizsi tőzsdén. Két évvel később megnősült, dán feleségétől öt gyermeke született a következő évtizedben. 1884-ben családjával a dán fővárosba költözött, ahol folytatta jól jövedelmező karrierjét az ottani tőzsdén.
Koppenhágában kezdett el festeni. Olyan örömet talált a művészetben, amely mellett elviselhetetlen nyűgnek érezte a pénzcsinálást, a polgári élet rutinját. 1885-ben otthagyta családját és biztos megélhetést adó munkáját, Párizsba költözött. Stúdiót bérelt, szenvedélyes galérialátogató lett, az akkor feltűnő művészek kritikusok által botrányosnak minősített műveit vásárolta. Így keveredett barátságba Camille Pissarróval (1830–1903), az egyetlen művésszel, aki mind a nyolc, 1874 és 1886 között rendezett impresszionista kiállításon részt vett.
Az akkor már idős, atyai természetű, hosszú, ősz szakállú Pissarro Gauguin mestere lett, ő ismertette meg vele nemcsak a különböző mesterségbeli fogásokat, hanem az új művészetfelfogás szellemi alapjait is. Rajta keresztül került közeli kapcsolatba a kor legmerészebb kísérletezőivel. Paul Cézanne, Vincent van Gogh, Charles Laval és mások barátsága, valamint az akkor divatos tudatmódosító szerek, az abszint, az ópium és a hasis tágították Gauguin szellemi horizontját. Bár új barátai nagyra értékelték műveit és tehetségét, nem tudott munkái eladásából megélni. Brókerként keresett pénze elfogyott, depressziós lett, egy ízben öngyilkossággal is kísérletezett.
Az ugyancsak depresszióra hajlamos, az öngyilkosság gondolatával gyakran játszó van Gogh-hoz fűződő barátsága meglehetősen szélsőséges helyzeteket eredményezett. Igazi krízis következett be, amikor Gauguin kilenc hetet töltött barátja arles-i házában. 1888. december 23-án, egy abszinttől és hasistól fűtött művészetelméleti vita kulminációjaként van Gogh borotvával támadt Gauguinre, majd miután nem tudta elvágni a másképpen gondolkodó konkurens nyakát, egy helyi bordélyházba menekült. Ott levágta balfülének alsó felét, a levágott fél fület újságpapírba csomagolta és egy Rachel nevű prostituáltra bízta megőrzésre. A két művész soha többé nem találkozott, az eset után néhány nappal van Gogh kórházba került.
Gauguin egyre nyomasztóbbnak találta Párizst, egyre elviselhetetlenebbnek a város lakóit, a ravaszkodásaikat, illúzióikat, intrikáikat, az eliparosodott, egyre lélektelenebb európai civilizációt úgy általában. A természet, a mesterségesség és konvenciók nélküli, egyszerű élet élményét kereste, de hiába tett alkotói kirándulásokat a francia vidékre, nem találta meg.
A trópusokra, romlatlan, boldog emberek társaságára vágyott. 1887-ben Panamába hajózott és beállt munkásnak a csatornaépítéshez. Fojtogató, párás hőség, mérges kígyók, skorpiók, tenyérnyi pókok, betegségeket, köztük maláriát és sárgalázat terjesztő szúnyogok hada – az 1880-ban kezdődött, 34 évig tartó csatornaásás során csaknem 27 ezer munkás halt meg. A szuezi csatorna építője, Ferdinand Lesseps (1805–1894) által vezetett projekt tervezői rosszul mérték fel a terepviszonyokat, nem a geológiai adottságoknak megfelelő munkamódszereket alkalmaztak, ezért gyakoriak voltak a földomlások, vízbetörések és egyéb, esetenként munkások százainak életét kioltó katasztrófák.
Az építkezés pénzügyi felelősei a bérekre szánt pénzek jórészét ellopták. A magas fizetés ígéretével a világ számos országából odacsábított munkások éhbérért robotoltak. A részeg, szadista munkavezetők korbácsolással büntették a vélt vagy valós lustaságot, a legkisebb szabálysértéseket is. Nem lévén pénzük a hazautazásra, a munkások kénytelenek voltak tűrni a szenvedést. Gauguin nem volt ilyen türelmes és a kemény, fizikai munkát sem kedvelte. Verekedésbe keveredett az egyik munkavezetővel és gyakran letette a lapátot. Két hét után kirúgták. A többi munkással ellentétben neki volt annyi pénze, hogy ki tudott keveredni a dzsungelből és hajóra szállhatott.
Barátja, Charles Laval festőművész társaságában a francia gyarmatra, Martinique szigetére költözött néhány hónapra. Pálmalevél tetős kunyhóban laktak és gyönyörűséggel tanulmányozták a helyiek szokásait és életét, a Szeretet Istene nevében rég kiirtott carib és arawak indiánok kőrajzait, a tenger türkizét és a pálmafák érzéki íveit. Gauguin művészetére nagy, új minőséget eredményező hatást gyakorolt Martinique és az ottani, a francia rokokótól kezdve az afrikai törzsi hagyományokig sokféle tradíciót magába olvasztó folklór. Bejárta a szigetet, megismerkedett indiai bevándorlók egy kis csoportjával, ennek köszönhető, hogy az indiai szimbólumok, hangulatok, motívumok is belekerültek műveibe. A nyár azonban forró és párás volt a szigeten, az esős évszakban a kunyhó beázott. Gauguin dizentériától és mocsárláztól szenvedett. A szigeten alkotott festményeit becsomagolva kénytelen volt visszaköltözni Párizsba.
Új, az egyre divatosabbá váló „primitív” művészeteket tükröző stílusa, a trópusokról szóló, részben kitalált, romantikus történetei és az eredetiséget, spontaneitást és szimbolikus mélységeket követelő elméletei révén gyorsan bekerült a legmerészebben kísérletező művészek hálózatába. Gyakori látogatója lett a bretagne-i Pont-Aven művész kolóniájának. A festő Vincent bátyja, a galerista Theo van Gogh vállalta műveinek terjesztését. 1889-ben meghívást kapott a Les XX belga művészcsoport által rendezett kiállításon való részvételre. Ez volt az első, nagyszabású bemutatása műveinek, amelyek közül néhányat, a vegyes kritikai visszhang ellenére meg is vásároltak ismert gyűjtők.
Párizs akkoriban a japán nyomatok lázában égett. Gauguin is magáévá tette az új, Édouard Dujardin kritikus által cloisonnizmusnak nevezett, a japán nyomatok által részben inspirált posztimpresszionista stílust. Mint az új irányzat úttörői, Émile Bernard és Vincent van Gogh, addigi megoldásait, köztük a perspektívát és az árnyalást elhagyva, a művészi kifejezés lényegét keresve ő is vastag, fekete vonalakkal körülhatárolt, lapos színfelületeket kezdett festeni. A legjellemzőbb produktuma ennek a periódusának az 1889-ben festett A sárga Krisztus.
Bár művészi karrierje beindulni látszott, még mindig nem tudott megélni képei eladásából és Párizs, az általa hamisnak, hazugnak, álszentnek, gyógyíthatatlanul betegnek látott európai kultúra is egyre inkább nyomasztotta. Az időközönként menetrendszerű pontossággal megérkező maláriás rohamai ellenére még mindig fűtötte a kalandvágy. Bőröndjében több kilónyi ópiummal és hasissal 1891-ben újra a déltengerekre hajózott. A haláláig hátralévő éveket – egy rövid, a hírnévre, sikerre áhítozó művésznek csalódást okozó párizsi út kivételével – Tahitin és a Marquesas szigetcsoport szigetein töltötte. Az ott festett képei, faragványai, kerámiái trópusi idillről, életvidám bennszülöttekről tudósítanak.
A valóság nagyon más volt a távoli, keményen katolicizált francia gyarmatokon. Az ősi helyi kultúra lényegét betiltotta a gyarmati kormányzat és az egyházi hatalom. Gauguin ábrázolásaival ellentétben a bennszülött nők nem jártak félmeztelenül, a katolikus misszionáriusok által rájuk erőltetett, nyakig begombolt blúzokat és hosszú szoknyákat viselték. Az igaz, hogy kegyeiket jóval szabadabban osztogatták, mint az európai nők, de a legtöbbjük szifiliszes volt. A betegséget Gauguin is gyorsan elkapta. Hogy képzelőerejét fenntartsa, a drogok mellett az alkohol is állandó társa lett.
Fehér bőrével, francia származásával a bennszülöttek körében arisztokratának számított, de a helyiekkel fenntartott szoros kapcsolata és bohém életmódja miatt kirekesztette a francia közösség. A Manao Tupapau (A halott szelleme figyel) című festménye 13 éves szeretőjét ábrázolja. Sorra festette a gyakran hibásan alkalmazott tahiti nyelven címzett, a párizsi gyűjtők (és a romlatlanság, a földi paradicsom emlékeinek illúziói után vágyó utókor) számára autentikus ábrázolásoknak tűnő, idillikus képeket. Az Arearea no Varua Ino (Az ördög szavai, avagy pihenő tahiti nők), a Mahana no Atua (Isten napja), a Te aa no areois (Az Areoi magva) és más, mára klasszikusokká nemesedett műveit a trópusokat jól ismerő Ambroise Vollard (1866–1939), a „vásárolj olcsón, árusíts drágán” egyszerű üzleti elvet követő műkereskedő értékesítette Párizsban.
„Valóban, a vadak sok mindenre megtanították az öreg civilizációból érkezett utazót; ezek a tudatlanoknak mondott emberek tanították meg az élet és a boldogság művészetére. Mindenekfelett megtanítottak saját magam megismerésére; elmondták nekem a legmélyebb igazságot.” (Paul Gauguin: Noa Noa) 1900-ban Gauguin saját kiadásában publikálta Párizsban a Noa Noa című útinaplóját. A ravasz műkereskedőtől munkáiért kapott pénz kevés volt arra, hogy tervei szerint könyvét fametszeteivel illusztrálja, azok csak halála után, amikor művészete divatossá vált, kerültek a könyv második kiadásába. A könyv címe tahiti nyelven „Illatos, illatos”-t jelent, a helyi nők bőrének illata inspirálta, amelyet Gauguin az állati kipárolgás, a növények és a nők ébenfekete, hosszú hajában viselt virágok szagának erotikus keverékeként írt le.
Az „útinapló”-ban leírtaknak alig volt közük a művész által a szigeteken átélt nyomorúságos valósághoz, de sok évtizednek kellett eltelnie, mire ez beigazolódott. Mire a könyv megjelent, Gauguin már többnyire malária rohamoktól, a szifilisz és az előrehaladott alkoholizmus tüneteitől gyötörve, az ágyán izzadva fetrengve, félönkívületben töltötte napjai nagy részét. Minden gyarmati hivatalnokkal összeveszett a szigeten. Gúnyos memoárokat publikált ostobaságukról, korrupciójukról. Kikezdett az egyházzal is: szerény otthonát Maison du Jouir-nak (Az öröm háza – a „jouir” szónak franciául erős erotikus töltése van) nevezte.
Részegen, betépve verekedésekbe keveredett a helyi kocsmákban. Kamaszlányokkal szeretkezett mindenki szeme láttára a tengerparton. 1903-ban a bohém életstílusán felháborodott, írásai miatt megsértődött gyarmati tisztviselők és a benne a Sátán megtestesülését látó egyházi személyiségek vádjai alapján perbe fogták és szemérmetlenség, valamint az ifjúság megrontásának bűnében bűnösnek találva, három hónapi börtönre ítélték. A börtöntől csak az 1903. május 8-án, 54 éves korában bekövetkezett halála mentette meg. A Marquesas szigetcsoporthoz tartozó Hiva ’Oa szigetén temették el. Sírja ma a világ minden részéből érkező turisták kötelező zarándokhelye.
Miután a halála után bekövetkező hatalmas kultusza kezdett lecsengeni, a szorgalmas művészettörténészek elkezdték kutatni az életét. A kutatásaik nyomán kialakult kép Gauguint igazi szörnyetegnek és krónikus hazudozónak mutatja. A csaknem egy évszázad óta tartó kutatások eredményeit Nancy Mowll Mathews Paul Gauguin, An Erotic Life (Paul Gauguin, egy erotikus élet – 2011, Yale University Press) című könyve foglalta legutóbb össze. Kiderült, hogy a művész panaszai ellenére dán felesége, Mette-Sophie Gad nem volt elviselhetetlen természetű házisárkány, a kedves, okos nőt férje rendszeresen véresre verte, mielőtt végleg otthagyta. A festő soha, egyetlen fillérrel sem támogatta az öt gyermeküket egyedül nevelő asszonyt.
A magát a nők jogai védelmezőinek, szocialista gondolkodásúnak hirdető Gauguin Tahitin szabadon kiélhette szadizmusát. Gyermekkorú szeretőit válogatott módszerekkel kínozta. A keresztény neveltetésű, szemérmes bennszülött nőket veréssel kényszerítette, hogy meztelenül modellkedjenek festményeihez. Bár önmagát az egyszerű, becsületes élet feltétlen hívének állította be beszélgetései során és írásaiban, a valóságban igen kicsapongó életet élt, a műveiért kapott pénzt prostituáltakra, alkoholra és drogokra költötte, minden barátjának, közeli ismerősei legtöbbjének óriási összegekkel tartozott.
Hírnevét hazugságokra építette, a folyamatosan éneklő és szeretkező bennszülöttekről szóló meséi révén igyekezett felébreszteni a közönség érdeklődését művei iránt. Hazugságokkal, képzeletbeli szexuális kalandokkal teli útinaplója megírásához is önmaga és művei reklámozásának célja vezette. Az, hogy a saját hazugságait egy idő után már maga is elhitte, nem mentség, legfeljebb elhatalmasodó őrületének bizonyítéka, írták róla a magánéletét kutató, művészetét átélni képtelen műítészek.
Nos, Gauguin valószínűleg valóban elvetemült, szívtelen, kegyetlen, becstelen kalandor volt, művei nem tekinthetők dokumentumértékűeknek. De mit von le mindez művészi értékükből? Alkothat-e rossz ember maradandó, lelkünket gazdagító műveket? Régi dilemmája ez az esztétáknak, filozófusoknak, hiszen a ma már klasszikusoknak tartott művészek közül jópáran környezetük életét megkeserítő, tönkretevő pokolfajzatok voltak. A washingtoni National Gallery of Art Gauguin: Maker of Myth című kiállításának kurátorait ez a problematika inspirálta. A kiállított, a művész teljes életművéből válogatott munkáit nézve elhalkul a látogatóban az erkölcsi felháborodás, ahogy elvarázsolják a kivételes tehetségű alkotó által megálmodott színek, arányok és formák. Ahogy művészi evolúciója során Gauguin egyre inkább eltávolodott a naturalisztikus ábrázolástól és közeledett az absztrakció felé, úgy válik egyre lényegtelenebbé munkáinak valóságalapja.
Víziója, bármennyire is elrugaszkodik a valóságtól, művészetének ereje által hitelessé, eleven valósággá válik. Egy idő után elhisszük, hogy ilyen volt Gauguin Tahitije, mert valóban felépítette ezt az idillikus világot saját, privát realitásában: szabadon szárnyaló képzeletében. És, mert valóban művész volt, le tudta számunkra pontosan képezni mindazt, amit lelki szemeivel látott. Ha van Pokol, akkor azt a művész már életében megélte. Ha van Mennyország, akkor képzeletében biztosan sok időt töltött ott. Hogy mi a valóság, azt mindenki másképpen látja. Minél több ember próbál róla közmegegyezésre jutni, az eredmény annál primitívebb, szűkebb, embertelenebb, kegyetlenebb fikció.
National Gallery of Art, Washington DC
2011. február 27. – június 5.
