Kovács Lola par excellence festő. Annak a klasszikus modern iskolának a kései követője, ami búvópatakként kísérte végig az egész huszadik századi avantgárdot. Látvány – és: szín, szín, szín. Finoman, sziporkázóan megjátszva, táncoló ecsettel előadva, átitatva egy kis kötelező (de nagyon személyes) modernista bánattal. Ez az impresszionisták hagyatéka, Bonnard és Bernáth iskolája. A fiatal művésznő pedig ügyes és őszinte tanítvány.
Egész közeli, nagyon szűken kivágott szempárokat fest, finom, könnyed ecsettel. Ezek nem a Nagy Testvér szemei (bár sokszor hatalmasak), s a voyeurizmusnak sincs nyoma. Intim és személyes a hang, barátok és a gyerekek néznek ilyen őszinte nyíltsággal. Meg merném kockáztatni, hogy talán a lélek is tükröződik a tekintetükben (minden szentimentalizmus nélkül). Kovács Lola más képein anya és gyermeke alszik együtt egész közvetlen természetességgel. Kicsit meglepőek ezek után a szimbolista vásznak, a rejtélyes varjak, meg a koponyák. Ez már inkább a borongós fin de siécele lenyomata, mint az elegáns Greshamé.
Raiffeisen Galéria, megtekinthető: 2006. január 15-ig