Heike Curtze bécsi galériásnőnek az az ötlete támadt Günter
Brus hetvenedik és Arnulf Rainer nyolcvanadik, nagyjából egybeeső születésnapja
alkalmából, hogy bőröndbe pakolta utóbbinak hetven, saját kezűleg átfestett
lézernyomatát, majd elvitte az előbbi műtermébe, hogy rárajzolásaival és
szöveges kiegészítéseivel tegye teljesebbé a közös alkotásokat. A késő öregkori
friss és páros termés Klaus Albrecht Schröder Albertina-igazgató társ-rendezésével
most megtekinthető az osztrák fővárosban január végéig.

Az egyik részről fotós és festői, a másik részről grafikai
és irodalmi kettős párbeszéd tulajdonképp egymástól teljesen függetlenül
született, abban az értelemben, hogy előzetesen semmit sem egyeztettek és
később sem voltak jelen a partner műtermében, az alkotói folyamat közben.
Egyetlen találkozásuk a művészi kivitelezésű kísérő katalógus fedőlapjának komponálásakor
történt, amikor Arnulf Rainer: Naturverschvendung (Természet-pazarlás)
elnevezésű vízparti naplementéjén (vagy napfelkeltéjén?) a sötéten festett
átlóvonalat Günter Brus arra használta fel, hogy annak mentén rajzolt parányi
emberkéjét a víz felületén is visszatükröztesse, majd közös megegyezéssel az
albumnak és a tárlatnak az „Am Horizont der Sinne – Am Horizont der Dinge” (Az
érzelmek láthatárán – A dolgok láthatárán) címet adták. Ekkor  szignálták és datálták egyenként mind a
hetven egyedi kivitelezésű, vegyes technikájú grafikai lapot is. Ezek minden
különösebb összefüggés nélkül következnek egymás után, a kiállításon éppúgy,
mint a reprezentatív alkalmi kiadványban, német valamint angol
szöveg-kísérettel. A témaválasztás szabadon csapong a művészettörténeti
visszatekintésektől a természet szeretetén át a zenei vagy irodalmi idézetekig,
így az átfestett majd átrajzolt képkivágások kollázsait olykor kézzel írott
verses vagy prózai részletek, máskor hangjegyekkel telerótt montázsok kísérik.
A hangulati skála legalább ilyen széles: szinte teljesen elvont, éteri
finomságú, árkádiai tisztaságú pillanatoktól a pengeélen egyensúlyozó, kényes
dolgokon át a vérbő erotikáig avagy a lendületes gesztussal meghúzott és az
izzó tónusokban fröccsentett kolorit már-már drámai absztrakciójáig.

Találomra tallózva a páros és jubiláris tárlaton, elsőként a
kvázi „virágcsendéleteket” említeném, a szecessziós kék nőszirom-szálak
égretörő sorfala vagy holdfényben derengő tavirózsák szürrealisztikus lápvilága
mellett a szellőrózsa-bokor és a pipacsok fölött repdeső pillangó barokkosan
burjánzó dekorativitását. (Utóbbinál például az a „pláne”, hogy épp a két
főmotívum maradt teljesen színtelen, fekete-fehér vonalháló egy
rézkarc-applikáció jóvoltából és csak a közvetlen környezete tobzódik skarlát-vörösökben
és égszín-kékekben). Ám ez a „furcsa páros” még a legártatlanabb témaválasztásokba
is képes becsempészni drasztikus tartalmakat, lásd A rózsa koraszülését (kelyhében
az elvetélt embrióval), a Fekete bodzabokrot (amely rémálomként tornyosul a
bölcsőben fekvő csecsemő fölé), A szitakötő báliruháját (amely gyászos
drapériákkal temetésbe fullad) és nem utolsó sorban A génhamisítókat (a marionett-színpad
háttérbe húzódó, sötét ruhás bábtáncoltatóival, akiknek előterében parányi,
rózsaszín csecsemők ugrándoznak csökevényes avagy teljesen hiányzó végtagokkal).
A „természeti tájak” legalább ennyire csalafinták, mert a borítón a
sárgás-vörös napkorong mintha repülő aranyhal levágott feje lenne, kidülledt
szemmel, a tornyosuló viharfelhők és a jégeső fekete pásztája alatt, aztán a
behavazott japán környezetben a bonzáj lúcfenyő összevissza csonkított,
zsugorított törzse  drámaian markol a
levegőbe, mintha a puszta létéért könyörögne, a Bolondok hajója reménytelenül
hánykolódik a tenger hullámain, miközben vigyorgó álarcos bohóc utasai talán
nem is sejtik a végveszélyt és az expresszív Vulkán-orgona találó címadása
önmagáért beszél.

A világirodalom remekei közül a Gólem ormótlan agyagfejéből
csak a szemürege sötétlik elő és kilóg a nyelve, egy karácsonyi slágerré vált altatódalt
meredten üvegszemű porcelánbábúval testesít meg, aztán A Tündérkirály verses
balladájának lázálomképe vagy A bádogdob regényének papírcsákós fiúcskája
bukkan fel. Az operaszínpadról sem feledkeztek meg, a Varázsfuvola már-már
generál-sötétben tartott Éjkirálynő-áriájától a Szentivánéji álom sete-suta
öszvérfiguráján át a Lohengrin legendájának teljesen „vasvillára vett”
karikatúrájáig, ahol a főhős meztelen felsőtesttel és paraszti nadrágban űl
kétkerekű, rozoga kordéján, arcát csőrös karneváli maszk fedi, miközben madzagon
rángatja  és karikás ostorral hajtja –
kecses hattyú helyett hízott libáját… Van még Náthás Jézus (orrából csorgatott
sárga festékkel) és Halott archeológusnő (egyiptomi fáraó-szoborhoz sötét
múmiaként símulva ), aztán Klimt-parabola (egy gépkocsi visszapillantó tükrébe
komponált gésa-fejjel), vagy Schiele-sámánnő (expresszionistán torz
dekorativitással), Vakon-látó és Krumpli-orrú bohóc meg Herkules és Harakiri
egyaránt. Ám a legvaskosabb franciás-németes, kétértelmű szójáték Odilon Redon
kapcsán a Redons Arche című kompozíció, amely első pillantásra színpompás tavi
vagy tengeri alkony vagy hajnalhasadás – előtérben sötétlő vitorlással –, de a
figyelmesebb szemlélő részére a „bárka” szó átvitt jelentése dereng fel, ama
közmondásos „egész estét betöltő, színes és szélesvásznú fenékkel”…