„Az út, amin állok, más utakhoz kapcsolódik, betonhoz és fémhez, és nem jut eszembe olyan hely, ahová ne vezetne el” – vallja a kaliforniai gördeszkás srác, ami felfogható akár egy ars poeticának is.
Ed Templeton az utazásai közben készített több mint 1200 fotóval, néhány tucat festménnyel és szoborral valamint egy videó filmmel tapétázta ki és lakta be az Ernst Múzeum kiállítótereit.
Ahogy Ed Templeton médiumhasználatára, úgy az életmódjára is nagyon jellemző a köztes állapot. A folyton mozgásban lévő amerikai életművész az utca fenegyereke, az extrém sport szerelmese, aki hol gördeszkával lépcsőkorláton és betonperemen, hol pedig autóval aszfalton (és bizonyára repülőgéppel is) rója a kilométereket. Templeton, saját bevallása szerint sosem utazott azért, hogy fotózzon, de mindig fotózott, miközben A-ból B-be ért. Az úton, a fogyasztói társadalom verőerén közlekedve jönnek-mennek a képek, percenként akár több tucat, amik között csak azok kiemelkedőbbek a többi közül, amelyeket az expozícióival megörökít, vagyis saját maga kiemel.
A fotók egyszerűek, a személyes és közvetlen életterében zajló mindennapi eseményeket örökítik meg. Az innen megfigyelt, majd elcsípett mások világát: társadalmi osztályok, etnikai sokszínűség, test, szex, drog, haverok, sport, kapcsolatok, mozzanatok. És ezek a mozzanatok egy szubkultúra (a deszkások és köreiknek) világát jelenítik meg, ami egy múzeumban leginkább korjelenségként érdemel figyelmet.
A The Cemetery of Reason (Az észérvek temetője) című kiállítás (kurátora Thomas Caron, magyarországi szervezője Petrányi Zsolt) azonban nem csak egy szubkultúráról vagy egy társadalomról, hanem tágabban arról a világról is korrajzot ad, amelybe beágyazódik. A szubkultúra az utcán élő és deszkázó tinédzserek világa, amit Templeton a saját élettörténetein keresztül mutat be, a társadalom amerikai, a világ pedig figyelemszegény, fogyasztói és globális. Ebben az univerzális sodrásban mozog Ed Templeton társaival együtt és készíti privát naplóját, mely sok kortársáé lehetne.
Ez a napló nem mond semmi olyat, amit eddig ne tudtunk volna, mégis egy érzéki dokumentáció, ami egy korosztályhoz és életstílushoz köthető. Kritikai állásfoglalás nélkül szókimondó, és megmutatkozik általa egy olyan tekintet, ami nem magyarázó, hanem csak megmutató, de legjobban talán saját létét vágyik igazolni. Ezt meg is teszi, nem csak a tömérdek, a nézhetetlenségig túláradó mennyiségű képanyaggal, de a fotók között festményekkel, a térben pedig kétarcú, stilizált emberfej-szobrokkal is. Ez utóbbiak adnak ritmust a befogadáshoz, egyúttal megmutatják Templeton sokoldalúságát, amiből kiderül, hogy a művészet és gördeszkás élet határán milyen is a világ: elsősorban szabad, nonkonformista és kiutakat kereső.
Templeton hatalmas képanyagában elveszíti jelentőségét az idő, összemosódnak korai és legújabb fotói, így a közöttük eltelt, közel két évtized alig észrevehető, többnyire fekete-fehér, saját nagyítású filmkockái a mindenkori hippi létformájának sajátos textúráját adják. Az urbánus létben szocializálódott, – félig-meddig beletörődően – lázadó fiatalságról szólnak, akik a mindenkori normákkal, a hétköznapi beidegződésekkel, sztereotípiákkal szemben keresik azt a létminőséget, ahol az egyén egzisztenciája még nem simul bele az elmaszatolt, ám igaznak feltüntetett, álvilágok sunyiságába. Egyfajta kortárs (városi) nomádok élete köszön vissza e képekről, akik mindig úton vannak, időtlenül frissek, mintha sosem öregednének, éppen ezért megtestesítik a vágy tárgyát a kényelmesen (unalmasan) normális életet élők világában.
A kiállított fotóanyagban elvegyülnek a festmények és a szobrok, amiket ha gondolatban külön választanánk, éppen mintha az ellenkezőjét mondanák el: a nomád élet helyett a röghöz kötöttségről beszélnek. Ha egy világbajnok gördeszkás alkotásaiként tekintünk rájuk, akár fejet is hajthatunk, mert olyan összeegyeztethetetlennek tűnik az extrém sport tempója és életvitele a magányosan, és elmélyülten dolgozó festő attitűdjével. Talán csak a dekorativitásra való hajlam és a minták ismétlése az, ami mégis egybe simítja a két világot.
Templeton esztétikája zsigeri, őszinte és pimasz, amikor a kiállítótér ezer fotóból álló tapétafalát nézzük, ugyanakkor többnyire önismétlő és dekoratív, amikor a festményeket és a szobrokat beborító szépen hullámzó mintázatokat látjuk. Ennek ellenére vagy éppen ezért, van valami különös és magával ragadó feszültsége a bemutatott anyagnak, amiben tényleg érvényesülni látszik az, amit Templeton mond. Az út, amin áll valóban más utakhoz kapcsolódik, s habár ez a gondolat közhelyként is felfogható, a kiállítás egyik érdeme mindenképpen az, hogy szubkultúrákat, rétegeket és ízléseket köt össze: behoz a múzeumba amúgy soha be nem térőket, belül pedig annyi ablakot nyit ki egy rétegvilágra, ahány kép van a falakon.
Ernst Múzeum
2011. január 22. – március 20.
