Lazúros, nagy méretű képek, rejtett (?) társadalomkritika és dekorativitás. Drogháborús környezet helyett közép-kelet-európai krízis. Szigeti Tamás képei az A38-on.
Évekig éltél Mexikóban, sőt, ott lett belőled diplomás festő. Miért mentél ki? És miért jöttél haza? Korábban környezettervező és bútortervező szakon tanultam a pesti Iparművészeti Egyetemen, ott is diplomáztam 1994-ben. Azon a szakon (legalábbis akkoriban) nem húzott az ember egy ecsetvonást se. De a kreatív emberben ezek a dolgok nyugodtan összeérhetnek – hogy csak egy példát mondjak: Duliskovich Bazil is asztalosnak tanult eredetileg -; az az intézményrendszerek hibája, hogy a kép- és formaalkotás ennyire szét van választva. Nálam ennek a kettőnek a vágya mindig egyszerre volt jelen, ezért az itthoni egyetemi éveim alatt már áthallgattam két félévet a Képzőn (a díszlettervező szakon), de mivel ott sem kaptam meg azt, amit szerettem volna, elhatároztam, hogy amint csak lehet, külföldre megyek tanulni. Barcelonába húzott valami, de Mexikóváros lett belőle – 1996 és 2000 között éltem ott. Ott a technikai ismereteket egy hajszállal jobban tanítják, mint itthon a Képzőn; a különböző európai festészeti eljárásokat meglepően részletesen is. De ami igazán más ott, az a kulturális környezet. Meg persze a vakító napfény. Mexikó kulturális tapasztalatként óriási élmény volt, rendkívül inspiratív, gyakorlatilag egy másik bolygón éltem. Ráadásul azok az évek ott politikailag meglehetősen viharosak voltak, gyakorlatilag háború folyt. A tizenkét ember közül, akikkel egy műteremben dolgoztam, egyedül engem nem ért fegyveres rablótámadás. Ez a feszültség egy európai embernek sok. Úgyhogy négy év után hazajöttem.
Mennyire vagy integrálódva a magyar kortárs képzőművészeti életbe?
Ami nálunk van, abba nagyon nehéz integrálódni, és nem is nagyon vonzó. Sok szempontból rosszul működő társadalomban élünk, kevés szakember van a helyén, és ez a különböző művészeti területekre is igaz. Ami engem illet, hazaérkezésem után nem sokkal kaptam egy Derkovits-ösztöndíjat, ami elvileg segíthette volna a beilleszkedésemet, de ezt nem nagyon érzékeltem. Mexikó után nehéz volt munkát és közeget találni, az első három évben nem is állítottam ki. Ez a nyolcadik önálló kiállításom, ami egyébként tizenkét év alatt egyáltalán nem sok. A fontos és jó anyagaim mindig itt, ebben a galériában, illetve az elődjében, a K.Petrysben jelentek meg.
Ez a mostani anyagod nem nélkülözi a politikai konnotációkat, sőt.
Igen, úgy néz ki, hogy elkezdtem politizálni. (Zárójelben: fontosnak tartom, hogy egy művész rálásson a környezetére. Hogy időnként – ha úgy dönt – kívülálló lehessen. Erre remek alkalom egy többéves külföldi tanulmányút, javasolnám is mindenkinek, hogy aki teheti, hogy próbálja ki. Abban is segít, hogy ne legyünk bezárva abba a pici valóságba, ami nálunk van. Művésznek lenni amúgy is értelmiségi foglalkozás.) Az Önhatalom című kiállításommal valóban a hatalomról szerettem volna valamit mondani. Ez az anyag a kortárs hatalomgyakorlásról szeretne szólni, de allegorikus formában. Tehát nem politikus-portrékat látunk, nincs pellengére állítva személy szerint senki sem.
Azért konkrétan ez itt például egy Hitler-kép, magyar népművészeti motívummal átszőve…
Ez a sorozat legutolsó, egyben legprovokatívabb képe. Valóban úgy néz ki, mint Hitler, de ez a kép egy olyan 1951-es fotó alapján készült, ami egy budapesti közlekedési rendőrt ábrázolt. A tűző napsütés vetett az orra alá egy Hitler-féle bajusz-szerű árnyékot. Tehát rossz az, aki rosszra gondol.
De te vagy ez első, aki rosszra gondolt. De gondolhatnék jóra is. Mindenki olyan következtetéseket von le, ami a saját véleményét tükrözik.
Mért határolódsz el a saját munkád értelmezésétől?
Nem határolódok el, határozott véleményem van a világról, anélkül nem is tudnék képeket készíteni.
Festéstechnikai szempontból is áttetsző rétegekkel dolgozol…
Pontosan: ezek lazúros felületek, a kép mesterséges tere különböző rétegekből áll össze, nehéz eldönteni melyik van előrébb melyik hátrébb. Sokszor használok fotót a képekhez, de minden rajzolva illetve festve van.
Nem tartasz attól hogy a képeid túl dekoratívak, túl esztétikusak lesznek?
Az mindig relatív, kinek mi a szép vagy harmonikus. Reményeim szerint ezeknek a képeknek nem az esztétikája az elsődleges.