A Szépművészeti Múzeumban mintha a kamaratárlatok bizonyulnának érdekesebbeknek, amelyeknél a rácsodálkozás valódi műélvezetet hordoz. A közelmúltban nyílt kiállítás szintén kis alapterületen helyezkedik el, de az óceán két partját köti össze.
A bevezető utolsó mondata szeleskedő nagyotmondásnak is tűnhet, mégis van igazságmagja. Nathan Lerner munkásságában az európai és az amerikai avantgárd keresztezi egymást, amelynek metszéspontjában a Bauhaus áll. Az amerikai fotográfus élete végéig Chicagóban tevékenykedett. A tanulmányutaktól és a pár éves New York-i periódustól eltekintve tulajdonképpen soha sem hagyta el szülővárosát. Itt végezte művészeti tanulmányait az eredetileg festőnek készülő ifjú, majd fordult az új médiumok felé két mesterének, Moholy-Nagy Lászlónak és Kepes Györgynek köszönhetően. A magyar művészek a Chicagóban alapított New Bauhaus-iskola vezető tanáraiként a legendás németországi elődintézmény szellemiségét, módszertanát vitte tovább és terjesztette az Újvilágban. Lerner tisztelte, szerette őket, látás- és gondolkodásmódjuk nagy hatással volt művészetének alakulására.
Ez a fontos szakmai és baráti kapcsolat motiválhatta később özvegyét, a zongoraművész Kiyokot, hogy férje képzőművészeti hagyatékából a budapesti Szépművészeti Múzeumnak adományozzon. A harmincnyolc fényképből álló műcsoport a 2010-ben létrehozott Fotó- és Médiagyűjteménybe került. Ez az új osztály egyelőre még szerény, ám kvalitásában számottevő, átgondoltan válogatott anyaggal rendelkezik, amely ha visszafogott mértékben is, de szépen gyarapodik. Erre példa az idén tavasszal bemutatott INDIGÓ/fotó kiállítás, amelyet Berényi Zsuzsa donációja tett lehetővé. Ennek a kiállításnak ugyanúgy a gyűjtemény munkatársa, Orosz Márton volt a kurátora, mint a mostani Nathan Lerner művészetét bemutató tárlatnak, amely utóbbi kompakt tálalásban valósult meg online letölthető informatív brossúrával, valamint okos rendezéssel.Kifejezetten jót tesz ez az időszakosan látható anyag az állandó kiállításnak (19. századi gyűjtemény), mert az oldalsó grafikai kabinetsorban helyet kapva, térben hozzá illeszkedik, így némileg galvanizálja a szalon-miliőtől ernyedt hangulatot. Egyik pillanatban még aranykeretekben pózoló tülldekoltázsú, hamvas dámák és fád, zsakettes urak között sétálunk, majd egyszer csak világos szobákba lépünk, ahol fekete-fehér fényképeken ugyanaz a motívum köszön vissza ránk, az emberi szem.
Azonban mégsem azt érezzük, hogy figyelnének bennünket, sokkal inkább, hogy egy érdekes optikai szerkezetbe kerültünk, amely a látás problémájával, belső struktúrájával foglalkozik. A műveket elnézve, eszünkbe jut, amit a megnyitón hallottunk, hogy Lerner a festészet felől közelített a fényképezés felé. Azért készített eleinte felvételeket, hogy segítse a komponálásban. Annyira a munkafolyamat részeként tekintett erre a tevékenységére, hogy negatívjait az 1970-es évekig elő sem hívta, majd a sors frivol dramaturgiájaként, nevét éppen fotográfusként ismerte meg a műértő világ. A szem az 1930-as évek végétől lesz visszatérő szereplője életművének, amelynek előzményeit, gyökereit az avantgárd mozgalmakban kereshetjük, például, ha a korabeli filmekre, a Patyomkin páncélos vagy az Andalúziai kutya emlékezetes jeleneteire gondolunk. A szemet, mint vizuális ingereket felfogó érzékszervet érő atrocitások az új látás követeléseit jelzik, amelyek a hagyományos befogadási-formák felszámolását és az észlelés radikális kitágítását célozták mind a képzőművészetben, mind a hétköznapi életben. Lerner úgy kapcsolódott ehhez a kérdéskörhöz, hogy montázsai révén meglepő kontextusokba helyezte a szemgolyót, fóliaként egymásra téve a hozzátapadó elképzeléseket, jelentéseket, toposzokat- áttűnnek, de felismerhetően őrzik körvonalaikat. Visszautalva jelen írás címére, Lerner felvételei nem azért értelmezhetőek költői képeknek, mert különösképpen líraiak volnának, hanem mert olyan képzettársításokkal élnek, amelyek új minőséget alkotnak, azaz új látomásokat hoznak létre. Olyan képi szinesztéziaként működnek, amelyek több érzetet mozgósítanak a szemlélőben. Eljárása a szürrealizmus képalkotását is felidézi, amely nem véletlen, hiszen maga az alkotó naturális szürrealizmusnak nevezte kompozíciót. Később dokumentarista énje kerekedett felül, és utazásai közben örökítette meg a különböző felületeken, falragaszon, graffitin vagy éppen reklámtáskán felbukkanó szem motívumát.
A fényképek mellett film is látható a kiállításban, amelyet Moholy-Nagy készített Lerner fénydobozáról. A mozgókép először kerül bemutatásra itthon a Moholy-Nagy Alapítvány jóvoltából. Ez a készülék iskolai szemléltető eszköznek is felfogható, amely a fény téralkotásban betöltött szerepét demonstrálja, ugyanakkor a kinetikus művészet egyik korai példáját is nyújtja.