Drozdik Orshi a csillárt,
ezt a pompás világítóeszközt vette közelebbről szemügyre, egy 1746-ban
Csehországban, Mária Terézia számára készített és ma már fellelhetetlen példány
nyomán. Hogy fellelhetetlen, azt jól el tudjuk képzelni, hiszen biztosan nem
csak én lopkodtam és csereberéltem valaha csillárfüggőket és prizmákat,
amelyeken keresztül másképp látja az ember a világot, s mindenekelőtt a fényt a
szivárvány színeire bontva. Elképzelhető továbbá, hogy ennek a térnek fénykorában, az egykor freskókkal
díszített boltozatról is függött volna egy hasonló. Ha függött, akadt a
történelemben, aki ezt is szétlopkodja.
A csillár világítóeszköz,
amely a – köztudomásúlag sötét – középkorban lehetővé tette – egy kör alakú
abroncson – minél több gyertya felhalmozását, s ezzel akkoriban szinte
elképzelhetetlen fény keltését. Koronának, corona
lucidának hívták ezt az elmés szerkezetet, amelyről 1130 táján a liturgiai
szimbolika alapos mestere, Honorius Augustodunensis így írt: „Koronát három okból függesztenek fel a
templomban: először, hogy ezáltal a templomot díszítsék, lámpásaival
megvilágítsák; másodszor, hogy látása figyelmeztessen minket, hogy azok nyerik
el az élet koronáját és a boldogság fényét, akik itt Istent odaadóan
szolgálják; harmadszor, hogy emlékezetünkbe idézze a mennyei Jeruzsálemet,
melynek képére csinálták.” Ez a mennyei Jeruzsálem tudvalevőleg leszáll a
földre a magasból, ahogyan a királyi korona is az égből száll alá az uralkodó
fejére. – „Légy hű mindhalálig, és neked
adom az élet koronáját.” – igéri a Jelenések könyve. Ilyen korona – németül
Radleuchter – több is van, a
leghíresebb az aacheni, amely Jeruzsálem tornyos városfalait ábrázoló
abroncsával a Münster egész
nyolcszögű belső terét kitölti. Egy polgári otthon pompás, sárgarézből, a híres
dinanderie technikájával készített
csillárja alatt tartja bensőséges kézfogóját Jan van Eyck képén az
Arnolfini-házaspár. – Nem régen, a budai Szent Zsigmond templom romjaiból egy
hasonló, drága importmű maradványai kerültek elő.
És még néhány adalék a
csillárok archeológiájához: gyermekkorunk francia kalandfilmjeinek kocsmáiban
egy láncra függesztett, gyertyákkal megtűzdelt kocsikerék segítségével
átlendülve az ellenség feje fölött, gyepálták d’Artagnan és társai a „Milady”
pribékeit. Aztán a német csapszékek – és az altdeutsch
sörözők – elengedhetetlen kelléke a Lüsterweibchen,
egy gyertyákat hordozó szarvasagancsba foglalt sellő. A meghaladhatatlan
csúcspontot azonban a barokk lustre
jelenti, amelyben gyertyák és függők, prizmák sorozata ontja vagy töri a fényt.
Barokk dísztermek egy-egy modern fényképe a vászon védőlepelbe burkolt
csillárokkal bizonyítja, hogy ezekben sem minden nap űzték ám a fényt. A
fényhez, a fényűzéshez minden korban a fejedelmi pompa fűződött – a barokk
példákhoz az abszolutizmus reprezentációja. Ehhez képest újat már nem lehetett
kitalálni, legfeljebb bevezetni az áramot a villanygyertyákra cserélt
viaszgyertyák helyére – ebben a Tamkó Sirató Károly-féle „katténtott
fénykorszakban”.
*
Mit lehet, egyáltalán mit
érdemes tanulmányozni a csillárokon ma? Szerkezetük aránylag könnyen
kiismerhető, C betűt és S-et formázó elemeik, ezeknek kapcsolódása, hol
agancsra, hol ágas-bogas fakoronára emlékeztető statikájuk szerkesztési elve
kiismerhető és utánozható. Amilyen egyszerű az elv, olyan sok a variációs
lehetősége. Aztán ott vannak a függők, a prizmák, a virágformák. Egy
konstruktivistának csupa öncélú banalitás, egy op art hajlamú művésznek csupa ócska vicc, még legtöbbre a Lichtrequisit logikájával lehet menni.
Moholy Nagy elmés mobilja színpadi kellék volt; csillár sincs színjáték,
társasági élet, ünnep nélkül.
*
Itt a sötét december, rövid nappalaival és hosszú éjszakáival. Unjuk a
deprimáló homályt, vágyunk a fényre, mint az emberiség általában, mióta világ a
világ. És közeledik a téli napforduló, amikor Mithras majd megöli a sötét
bikát, amelyhez a római dominátus sol
invictusai óta minden tirannus szívesen kapcsolja a maga kultuszát,
beleértve Joszip Viszarionovics Dzsugasvilit is. A kereszténység is ehhez a
fordulóhoz kötötte a lux mundi
földreszállását. Mint évente ismétlődő csodára, vágyunk ilyenkor a fényre.
Drozdik Orshi nekem
elárulta, hogy ilyen csodára készül. Azt a petyhüdt formát, amely a boltozatról
lefügg, állítólag valamilyen pneumatikus implantátum erekcióra fogja késztetni,
mire én mondandómat befejezem. Neki ilyen a fantáziája, de ebben én nem is
nagyon bízom, hogy őszinte legyek. Aztán meg azt is tudom, hogy legfeljebb a
csillár lecsupaszított váza terebélyesedhetik ki fölöttünk. A konzum-társadalom
számára persze, talán még ez a csillár-váz is csoda lehet, amelyhez külön
tanulmányozhatjuk mindazt, amitől az igazi csillár ragyogni szokott. Hölgyeim
és Uraim, ettek már konzum-szaloncukrot villanyégőkkel kivilágított
karácsonyfáról?
Ilyesmivel legfeljebb kis
gyermekeket lehet elbűvölni.
De ha az ígért csoda mégis
bekövetkeznék, azért én is elkezdeném azt a gyermekdalt, hogy „Ég a gyertya ég,
el ne aludjék”.
Leguggolni pedig akkor sem
fogok.