Az ötvenes évek derekán magyar földön is filmet forgatott – francia, angol, ír vagy norvég területek mellett – , de eljutott Szent Ilona szigetére és Új-Zélandra valamint Japánba, Peruba és az USA-ba is. A legtöbbet azonban hosszú esztendőkön keresztül Svájcban, az NSZK-ban és Itáliában dolgozott.
A dokumentumfotós és kísérleti filmes Ferry Radax az osztrák fővárosban született, majd a Majna menti Frankfurtba költözött.Habár sok művészeti ágba belekóstolt – nem is sikertelenül – a zenéléstől az építészetig, a textilkészítéstől a festésig, alapjában véve riportfényképezésből élt és a kamara maradt egy egész életre szólóan leghűségesebb társa a most hetvenöt esztendős alkotónak. A salzburgi Rupertinum idén tavasszal életműdíjjal jutalmazta és korai terméséből – 1950-1970 közötti munkáiból – válogatott anyaggal köszönti őt május 28-áig látogatható egyéni tárlatán.
Amilyen szertelen volt érdeklődési köre indulásától fogva, olyan lankadatlan lett kísérletező kedve is pályafutása során. A második világháború utáni felszabadult légkör – a tradícióktól való szakítással párhuzamosan – a korlátlan lehetőségek periódusát hozta. Ferry Radax az Art Club legendássá vált bohémvilágában kapta lencsevégre – állvány vagy világítás nélkül – estéről estére a tarka-barka társaságot. Jazz-zene szólt, kiállítások nyíltak, heves disputák zajlottak elvi problémákról és időnként látványos ünnepségeket is rendeztek. Képzőművészek mellett színészek és muzsikusok, írók és költők, modellek és műgyűjtők, valamint a hozzájuk csapódott széplányok dekoratív figurái tűnnek fel sorra alkalmi pillanatfelvételein. A szóban forgó két évtized képeinek közös jellemzője az alulvilágítottság és a keresetlenség, amely fotográfiáinak erőteljességét adja és valami különös természetességet sugároz. Az emberi figurák sötét és masszív foltjai, továbbá a vastag kontúrvonalak kontrasztjai teszik grafikus jellegűvé, sőt, plakátszerűvé kompozícióit, amelyeken gesztikuláló végtagok keverednek a különféle hangszerek csillogó sziluettjeivel. A helyszíni rögtönzés mellett később a műtermi vágás, a kollázs és a montázs is egyenrangú munkaeszközévé vált. Így például a híres bécsi Naschmarkt piaci pultjain tornyosuló zöldségek és gyümölcsök halmairól, no meg a mögöttük szorgoskodó kofákról és egyéb árusokról felvett sorozatait frappáns ritmusú ciklusokba rendezte, majd ezeket hatalmas karton pannókra ragasztotta és ezzel monumentális kompozíciókat alkotott. Ezen túllépve, a művészklub, vagy a vásári élet mozgalmasságát úgy tudta fokozni a későbbiekben, hogy több filmszekvenciát is egymásra kopírozott, így ugyanaz a bárzongorista akár négykezest játszhatott önmagával, a szaxofonos saját magát kísérte, a félhomályban ölelkezők és csókolózók karjai vagy lábai pedig őserdei liánokként fonódtak össze, modern korunk emberét primitív törzsek erotikát árasztó rituáléira emlékeztetve…