Alfredo Santos 24 éves volt, amikor 1951-ben, egy mentőautó hordágyára bilincselve megérkezett a San Quentin börtönbe, hogy letöltse a heroin birtoklásért kapott négy évet. Az egyik lába üszkösödött, ezért a börtön kórházában helyezték el. A börtönorvos jóindulatának köszönhette, hogy büntetésének teljes idejét a kórházban tölthette. Korábban, a középiskolában művészetet tanult, amíg ki nem csapták, mert megvert egy őt, mexikói származása miatt rendszeresen megalázó tanárt. A börtönkórházban az első hónapokban csak olvasott, aztán elkezdett rajzolni és festeni. Fogolytársairól készített portrékat, és családtagjaikat festette meg, fényképek alapján. A képekért a börtön-valutának számító cigarettákkal fizették. A San Quentin fegyintézet 150 éves gránit falai között vált művésszé. Két évvel büntetésének megkezdése után Santos megnyert egy murál-pályázatot, és lehetőséget kapott hogy falfestménnyel díszítse a börtön ebédlőjének egyik falát. A börtönigazgató, magyarázat nélkül, csak egyetlen szín, a szépia használatát engedélyezte. A Diego Rivera stílusában dolgozó művész Kalifornia állam történetét festette meg, a szépia összes árnyalatában. A börtönigazgatónak annyira megtetszett a mintegy 3 méter magas és 30 méter hosszú festmény, hogy megbízta Santost az ebédlő másik három, kétoldalú falának díszítésével is. Két éven keresztül dolgozott a murálokon. Őrei engedték, hogy saját tempójában haladjon. Éjszaka festett, néha csak pár óra hosszat, máskor napfelkeltéig. Először konzervatív módon festett, hogy megnyerje a börtönigazgató tetszését. Később egyre inkább engedte szárnyalni fantáziáját. Képei, mint valami őrült filmhíradó részletei bontakoztak ki. Az ötödik murálon például egy óriási emberi karból kiálló fúrótornyot és hatalmas méretű disznócsontvázakat láthatunk, közöttük egy távcsöves férfi kukkol egy felhőkarcoló ablakában vetkőző nőt. A hatodik, egyben utolsó falfestmény stílusában az expresszionizmus keveredik a rajzfilmekkel. Flamenco táncosok, rodeók, vásárok és labdajátékok képei keverednek filmsztárokkal. „Azt akartam, hogy a srácoknak legyen min nevetni”, mondja a most San Diego-ban, szociális segélyen élő, idős művész. „Higyjétek el, nagyon siettem a festéssel, hogy be tudjam fejezni a murálokat, mielőtt szabadon engednek. Nem akartam, hogy tovább bent tartsanak, csak azért mert még nem készültek el a képek.” Szabadulása után Santos a Disneyland karikaturistája lett. Műtermet vásárolt és galériát nyitott San Diego-ban. Néhány évvel később, marijuana birtoklásáért újra börtönbe kellett volna vonulnia, de ő inkább Mexikóba szökött. Guadalajara-ban, Mexico City-ben és Acapulco-ban nyitott galériákat. Büntetésének elévülése után, 1967-ben tért vissza az Egyesült Államokba. Festett, fából és talált tárgyakból alkotott szobrokat, és galériát, népszerű bohémtanyát nyitott a New York állambeli Fleischmanns városkában, ahol 2007 augusztus 31-ig, az Art et cetera galériában láthatók legújabb munkái. Az 1980-as években, egy válás és egy szívroham után költözött vissza Kaliforniába. A San Quentin börtön ebédlőjét díszítő muráljai évtizedekig remek állapotban voltak. Mára graffitik csúfítják el őket. „Ebben a börtönben korábban hosszú ítéleteket töltő foglyok voltak, és a murálok tisztelete része volt a börtön kultúrának”, mondja a San Quentin jelenlegi kommunikációs igazgatója. „Sajnos 1988-tól, fiatal, rövid büntetésre ítélt fickókat hoznak ide, akik nem tisztelnek semmit. Ők kezdték el összefirkálni a murálokat.” A kommunikációs igazgató szerint, ha megfelelő képzést kapnának, a foglyok maguk is képesek volnának restaurálni a falfestményeket, persze ehhez megfelelő anyagi fedezetre is szükség lenne. Ezért az állam művészetkedvelő kormányzójához, Arnold Schwartzeggerhez fordultak támogatásért. Még nem kaptak választ. Hogy a képek állagát megóvják, vastagon lelakkozták őket. A megoldás nem nyerte meg az alkotó tetszését. „Valaki bekente őket azzal az átkozott műanyag lakkal, ami megölte az árnyalatokat. Ennek ellenére örültem, amikor 50 év után újra láttam a képeimet, mert arra gondoltam, hogy mennyi örömet okoztak a srácoknak az évek során”, mondja Santos, aki senkinek sem beszélt eddig a murálokról, mert nem akarta, hogy az emberek a múltjáról értesüljenek. A graffitinál súlyosabb veszély is fenyegeti a falfestményeket. A régi börtönt lebontás fenyegeti, és félő, hogy a falakkal együtt a murálok is megsemmisülnek. A börtön vezetősége és számos művészettörténész igyekszik elérni, hogy a San Quentin börtönt műemlékké nyilvánítsák.