Elhangzott az Országgyűlés Kulturális és Sajtó Bizottságának rendezvényén 2011. október 28-án. Évről évre, kormányciklusról-kormányciklusra visszatérő kérdés, hogy mit kellene csinálni a múzeumainkkal.
A többnyire ismeretlen kezdeményezőknek az a fő problémájuk, hogy túl sok van belőlük, és sajnálják a fenntartásukra fordított, egyébként folyamatosan csökkenő közpénzt. Vulgárisabb megfogalmazás szerint ezek az intézmények csak arra jók, hogy segítsenek a költségvetési deficitet évről évre újratermelni.
Arra a kérdésre, hogy sok vagy kevés, már utaltunk az osztrák példa kapcsán: körülbelül annyira sok, mit Ausztriában, igaz, ott nem sokallják. A felvetés általában a mai ország méretére és helyzetére utal, hiszen ez a hálózat, hasonlóan egyébként Ausztriához, valóban nem a jelenlegi ország méretéhez lett tervezve. Pontosan ezért irigyelnek bennünket mások. Ám ne feledjük el, hogy ugyanez az igazság érvényes arra a házra is, amelyben éppen ülünk. Mégis boldogok lehetünk, hogy nekünk ilyen parlamentünk van. Közgyűjteményeink gazdag építménye ugyanúgy jelkép, megtartó erőt sugárzó öröksége a magyar népnek, mint a világhírű, hatalmas parlamentje. Kinek jutna eszébe elhanyagolni, privatizálni, vagy lebontani azt?
Arra sem árt emlékeznünk, hogy az az összeg, amelyet az országos gyűjteményeink fenntartására jelenleg a költségvetés szán, abszolút számokban kifejezve nem magas. ÜA 16 intézménynek az idei évben összesen jutatott 9,2 milliárdnyi költségvetési támogatást ezek az intézmények több mint 10 milliárdnyi saját bevétellel egészítik ki, beleértve a pályázati és EU-s támogatásokat is. Jövőre ezt a 9,2 milliárdot kívánják 1,6 milliárddal tovább csökkenteni. Fontos látnunk, hogy mennyire súlyos tévedés már emiatt is a fent említett vulgarizmus, az hogy ezek az intézmények a hiányt termelik. Amit termelnek az valójában értéktöbblet. Igaz, hogy ez az értéktöbblet szellemi, esztétikai és morális értéktöbblet. És látjuk, hogy nem drágán állítják elő. De ezekre az értékekre a társadalomnak égető szüksége van, mert jóra tanítanak, nevelnek és gyönyörködtetnek. Éppen most nem volna szabad visszavenni belőle.
Ezzel természetesen nem azt szeretném mondani, hogy ne lehetne a hatékonyabb működést szolgáló átalakításokról gondolkodni, erről nyílt szakmai és társadalmi vitákat folytatni. E viták során felmerülhet az integráció kérdése is. Integráción azt értem, hogy egy integratív nagy intézmény, mint anyaintézmény saját ernyője alá foglal kisebb intézményeket, amelyek így sokat nyernek az anyaintézmény nagyobb működési biztonsága és komolyabb szakmai erőforrásai révén. Ennek jó példáit ismerjük a külföldi múzeumi rendszerekben.
A másik, napjainkban aktuálissá vált átalakítási mód a beolvasztás, amikor egy intézmény egy hozzá hasonló, vagy ad abszurdum nála nagyobb, másik múzeumot kíván szervezetileg magába fogadni. A példa konkrét, de a részleteket nem ismerjük, mert a megelőző szakmai munka – miként a 2006-os sikertelen gesztorálási kísérlet idején –, ezúttal is elmaradt. Nem kívánom a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum egyesítését elrendelő kormányrendeletet értékelni, sem bírálni. Csak a rendelet kapcsán a napi sajtóban ismételten megjelenő vélemény értékű indoklás-félére szeretnék röviden kitérni.
Ez általában úgy szól, hogy a két intézmény újraegyesítését azért kell végrehajtani, mert a Galéria alapítását 1957-ben a munkás-paraszt kormány rendelte el, s így az valamiféle kommunista ideológiai alapon áll, szovjet mintára vagy ösztönzésre jött létre, éppen ezért nem is képes a magyar művészet értékeit európai kontextusban bemutatni és a nemzeti kultúra érdekeit képviselni. Mivel ezek a vélemények nem térnek ki a Galéria fél évszázados történetének európai kontextusban elért tényleges eredményeire, kiállítások százainak szakmai jó hírére, ezeket most én sem sorolom fel, hanem a hivatkozott történeti szituáció értelmezéséhez fűznék történészként megjegyzéseket.
Nem az a gond, hogy nem emlékszem az elmúlt rendszer ideológiájából olyan tételre vagy szlogenre, amely a nemzeti kultúra és hagyomány értékeit részesítette volna előnyben, külön intézményt ajánlott volna a nemzeti gondolat építésére – nem voltam ebből a tárgyból jó tanuló. Hanem az a gond, hogy ha megvizsgáljuk a tényeket, látni kell, hogy a sajtóban megjelenő vélekedés nem állja meg a helyét. Akkor ugyanis, ha a nemzetközi és a nemzeti gyűjtemény elkülönítése tipikus szovjet modell lenne, fel kellene sorolni az egykori Szovjetunióból az ide vágó példákat. Tegyünk próbát. Szentpétervárott, vagy ha úgy tetszik az egykori Leningrádban és Moszkvában különböző típusú múzeumok vannak. És valóban igaz, hogy az Ermitage mellett ott van az Orosz Múzeum, mondjuk, a Nemzeti Galéria megfelelője. Moszkvában a külföldi gyűjteménnyel rendelkező Puskin Múzeum mellett szintén ott van az orosz művészetnek szentelt Tretyakov képtár. Hát akkor mi a baj? Csak az, hogy a szentpétervári Orosz Múzeumot az 1895-ös 62. számú cári ukázzal II. Miklós alapította, mint az első oroszországi állami orosz képzőművészeti gyűjteményt – természetesen nem bolsevik nyomásra, hanem az orosz nemzeti mozgalom hatására. A Tretyakov képtárat, amelynek anyagát a család 1851-től gyűjtötte, a Moszkvai Városi Duma 1913-as határozatával, mint nemzeti galériát újította meg egyébként a Budapesten született művészettörténészt Igor Emmanuilovics Grabar-t nevezve ki igazgatónak. A szovjet kommunisták természetesen ezúttal sem szólhattak bele a döntésbe. Miként nem játszhattak szerepet abban sem, hogy 1894-ben Londonban meglapították az angol művészet gyűjtésére szentelt Tate Gallery-t, amelynek mintaképe a franciák 1818 óta létező Musée du Luxembourg-ja volt. Hasonlóképpen lemaradtak a kommunisták arról az 1903-as bécsi eseményről is, amikor az osztrák kormány elrendelte az osztrák művészet emlékeit gyűjtő múzeumnak a Belvedere palotájába való elhelyezését. Aligha kétséges, hogy a budapesti Nemzeti Galéria alapítása kapcsán a szovjet minta emlegetése minimálisan jókora félreértés vagy tévedés, ami ingatag alap bármiféle stabilnak gondolt építmény számára.
Mi történhetett hát 1957-ben Budapesten? Valószínűleg az, hogy a régi tapasztalat, miszerint a Szépművészeti Múzeum nem képes az intézmény keretei között a hatalmasra duzzadt gyűjteményt együtt produktívan működtetni, találkozott a történelmi helyzet felismerésével. Ugyanez a tapasztalat vezette már 1928-ban Petrovics Eleket a Múzeum akkori kiváló vezetőjét arra, hogy a magyar festészet anyagából létrehozza a Galéria előzményét, az Új Magyar Képtárat, és azt a régi Műcsarnok épületében helyezze el. Ez a helyzet már korábban elvezetett volna a teljes intézményi önállóságig, ha Petrovics utóda, a hozzá semmiben nem hasonítható Csánky Dénes vissza nem egyesíti a magyar anyagot a Szépművészeti Múzeumba.
A budapesti helyzet tehát a párizsi, londoni, bécsi, vagy akár a régi orosz múzeumok helyzetéhez hasonló. Ennek lényege, hogy a gyűjtemények elérték azt a kritikus méretet, amikor már ésszerű számukra az önálló intézményi fejlődést biztosítani. Ez a Galéria alapításának valódi oka. Akár tetszik ez nekünk, akár nem, Budapest múzeumi szempontból az európai nagyobb kategóriához tartozik, említettem, kulturális hatalom vagyunk. Nagy parlament, nagy közgyűjtemény. Vagy próbáljunk meg kicsik lenni?
A történelmi pillanat felismerése 1957-ben minden bizonnyal azt jelentette, hogy a hatalom még nem ocsúdott fel a forradalom okozta sokkból: most kell a nemzeti kultúra számára önálló intézmény kiharcolni. Ha így tekintjük a történetet, a Nemzeti Galéria alapítása 1956 vívmánya és egyáltalán nem a szovjet megszállók diktátuma. Ezt erősíti meg a Galéria első igazgatójának, Pogány Ödön Gábornak az alapítással kapcsolatban leírt, ma is kapu fölé véshető mondata: A Magyar Nemzeti Galéria alapítása beteljesítette „a magyar nemzeti művelődés harcosainak” százharminc éves törekvéseit, mivelhogy „fejlett művészet nélkül egy nép sem érdemli ki a nemzet rangját”.
(A teljes felszólalás itt olvasható)