Brüsszelből érkezett az osztrák fővárosba az a másfélszáz festmény, grafika és plasztika, amely A szfinksz csókja címmel a szimbolizmus belga változatát hivatott bemutatni február 3-áig. Ahogyan már az utóbbi esztendőkben megszoktuk, a Freyung 8. alatt székelő BA-CA Kunstforum sorozatosan rendez olyan olyan reprezentatív nemzetközi tárlatokat, amelyek a szakértők és a laikus közönség érdeklődésére egyaránt számot tarthatnak és egyúttal méltatlanul elfeledett témákra, stílusokra, korszakokra hívják fel a figyelmet.
Ez történt most is a belga szimbolizmus „újrafelfedezésével”, amely a tárlatszervezők véleménye szerint meglehetősen háttérbe szorult az évtizedek óta változatlanul felkapott és a világszerte dívó nosztalgiahullámot sikeresen meglovagoló szecesszió árnyékában. A Királyi Belga Művészeti Múzeum kimondottan a bécsi pénzintézet számára készített most először ilyen válogatást az eddig meglehetősen alulértékelt irányzatnak az őt megillető helyre emelésére. Természetesen, a harminchét művész közül az osztrák vagy a magyar múzeumbarátoknak és rendszeres tárlatlátogatóknak sem kell külön bemutatnunk olyan nagy neveket, mint a világszerte ismert és megérdemelten népszerű Constantin Meunier (1831–1905) szobrász, akinek letisztult felületekkel mintázott, monumentális léptékű munkásalakjai az egész európai emlékmű-állítási fejlődésre meghatározó jelleggel hatottak mindmáig. Ezzel szemben a nagyjából vele egyidőben élt és alkotott Odilon Redon (1840–1916) a szinte hideglelős sejtelmességet és baljós sötétséget sugallta lapjain. A 19. század végén kontinensünk-szerte olyannyira jellemző, tulburjánzó erotikát főleg ennek a fülledt dekadenciának talán legjellegzetesebb képviselője – Félicien Rops (1833–1898) – árasztja a termekben. Georg Minne (1866–1941) viszont egyes művészettörténészek értékelése szerint a gótika szögletességét oltotta bele a szecesszió lágy hajlataiba, vagy az expresszionizmus érdesebb formanyelvébe. Fernand Khnopff (1858–1921) munkásságát ugyanakkor mások a szimbolizmus sajátosan preraffaelita elágazásához sorolják.
Miközben a tárlat plakátjára az egyértelműen közönségcsalogató Illat került a rózsabokor tövében szunnyadó, aranyfürtű gyermekkel 1894-ből, Léon Frédéric (1856–1940) szóbanforgó és magántulajdonból kölcsönzött festményével rokonítható a pontosan egy évtizeddel korábbi, gyönyörűen kidolgozott, hófehér Hortenziák csokra is áttetsző üvegvázában, az enteriőr hátterében olvasó nővel, Fernand Khnopff szemet gyönyörködtető olajképén. Bár szintén tőle származik 1886-ból a vöröshajú Gabrielle Braun portréja puritán fekete kötényben és fehér blúzban, teljesen más hangulatú ez a figurális kompozíció (jelenleg a Dexia Bank tulajdonában). Magángyűjteményből jött Jean Delville: A gyönyör angyala című 1894-es kompozíciója, tele jelképekkel. A jobb alsó sarokban a bűn szimbólumai között vergődik a meztelen férfi (kígyófészek és piros virágos, tüskés rózsabokor ), miközben a szárnyas és koronás nőalak fátyolruhájának szegélyébe kapaszkodik, aki sugárözönben, megdicsőűlten emelkedik a sziklaszirtek fölé, alant pedig a felhők gomolyognak és a tenger hullámai fodroznak. Józanul „földre szállt” viszont Félicien Rops: Legyezős dámája (1873), aki dekoltált nagyestélyi ruhájában afféle „kaméliás hölgynek” tűnik és teljesen realisztikusan egy asztalszegélyre támaszkodik. Ám a szimbolista utalás azért itt sem marad el teljesen, mert bal tenyerén egy csukló-nyakló paprikajancsit tart, mint a bábként manipulálható férfi jelképét. (A kép a festő namuri emlékmúzeumából érkezett a bécsi tárlatra).
A rendezők szerint a belga szimbolikus képzőművészet éppúgy szorosan összefügg a kortárs irodalommal, akár a francia. Jean Moréas költő 1886-os szimbolista kiáltványa szerint : „A szimbolista művészet leglényegesebb tulajdonsága az, hogy egy eszmét sohasem fogalmaz meg tételesen vagy kézzelfoghatóan…” Ehhez igazodva minden pénteken fél héttől olyan tematikus esteket rendeznek a tárlat keretében, amelyek a misztika és a fekete romantika, az irodalom és a piktúra, a fájdalom és érzékenység, a szimbólum és allegória, a spiritualitás és a hétköznapiság avagy a vallásosság és a bűnös kísértés kölcsönösen összefüggő –, egymásnak ellentmondó vagy egymást kiegészítő – problémapárjait érintik.