A Christie’s november 12-i New York-i II. világháború utáni és kortárs árverése történelminek mondható, 852.887.000 dolláros összforgalommal zárult, ami új abszolút rekordot jelent és csaknem egynegyedével haladja meg az eddigi, tavaly novemberben a Christie’s hasonló árverésén elért csúcseredményt. Ez a szám már-már félelmet keltő, hiszen felmerül a kérdés, hogy lehet-e egyfajta természetes, ésszerű okokkal magyarázható fejlődés következménye, vagy pedig ismét egy túlfűtött piaccal állunk szemben, egy „lufival”, ami ha kipukkad, sokaknak fog komoly fájdalmat okozni.
Mi szól az előbbi változat mellett? Egyrészt az, hogy ez az eredmény nem jött teljesen váratlanul; a néhány évvel ezelőtti drámai visszaesés után a piac viszonylag gyorsan stabilizálódott, majd az árak ismét növekedésnek indultak. A 2014-es év, ha az utolsó árverések is igazolják a várakozásokat, jó eséllyel lehet a nemzetközi aukciós műkereskedelem eddigi legjobb éve. Másrészt, minden korábbinál erőteljesebbé vált a piac globális jellege; a New York-i aukció 500 licitálója például 43 különböző országot képviselt. Az eddigieknél magasabb volt – a Christie’s terjeszkedési politikájának eredményeit dicsérve – a közel-keleti és a kínai licitálók aránya. Az 500 licitáló egyúttal azt is jelentette, hogy az elkelt tételek mindegyikére átlagosan 6-7 vásárló-jelölt jutott, ami ilyen árfekvésű műveknél – a gazdát cserélt 75 tétel közül 69-nek az ára lépte át az egymillió dollárt – kifejezetten magasnak számít. Serkentőleg hatott a piacra az is, hogy a Christie’s, nagy vetélytársához, a Sotheby’s-hez hasonlóan, ismét jóval több tételre adott vételi garanciát – ezzel az eszközzel az utóbbi években óvatosabban éltek, miután 2007-2008-ban alaposan megégették magukat.
Cy Twombly: Cím nélkül, 1970, vászon, vegyes technika, © Christie’s Images, 2014
Egyes piaci elemzők szerint azonban az említett tényezők együttesen sem magyarázhatják – még a valóban átlagon felüli kínálatot figyelembe véve sem – a szenzációs eredményt; ők attól tartanak, hogy a piac kezd ismét túlhevült állapotba kerülni, ahol az árak elszakadnak a realitásoktól – ez amúgy is rendszerint ebben a piaci szektorban szokott bekövetkezni.
A számok imponálóak: a 69, egymillió dollár felett elkelt tételből 23 ára haladta meg a 10, ebből 11 ára pedig a 20 millió dollárt is. A legdrágább tételek megoszlottak az aukció által felölelt 5 évtized között, némi előnnyel a 60-as évek javára. 11 művész munkája ért el számukra új rekordot jelentő árat, köztük a három éve elhunyt amerikai Cy Twombly 1970-es cím nélküli kompozíciója, amiért 24 millió dollárnál indult és 62 milliónál zárult a lict. Ez a jutalékkal együtt 69,6 milliós árat jelent, miközben már a kikiáltási ár is új rekordot jelentett volna a művésznek. A képre több ismert galerista és műkereskedő is licitált, de a győztes licit telefonon érkezett; az új tulajdonosról még nincsenek információk. Tudott viszont, ki vette meg Ed Ruscha ugyancsak rekordárat, 30,4 millió dollárt elért 1963-as szövegfestményét; igaz, a galerista Larry Gagosian nyilvánvalóan nem a végállomás, feltehetően egy inkognitóját őrző gyűjtő megbizásából licitált és fizette ki Ruscha még 2007-ben felállított eddigi rekordárának több mint négyszeresét.
Ed Ruscha: SMASH, 1963, olaj, vászon, © Christie’s Images, 2014
A festőként igen keresett Willem de Kooning – most is 17,5 illetve 14,7 millió dollárért kelt el két vászna – ezúttal némi meglepetésre egy szobrával érte el a legjobb, ebben a műfajban számára egyben új rekordot jelentő árat. Az 1972-ben 7 darabos sorozatban készült bronzszobor művészpéldányáért 29,2 millió dollárt adtak.
Willem de Kooning: Clamdigger, 1972, bronz, © Christie’s Images, 2014
Éppen befért még a TOP 10-be a német Martin Kippenberger, akinek 1988-as olajképe 22,5 millió dollárért cserélt gazdát. Az említetteken kívül többek között Georg Baselitz és Cindy Sherman is új életműrekordot ért el.
A napjainkban legmagasabbb árakon értékesített művek alkotóinak viszont nem volt szükségük új csúcsárra ahhoz, hogy bekerüljenek a TOP 10-be, sőt Andy Warhol két ikonikus munkája 81,9, illetve 69,6 millió dolláros árával a lista első két helyét is elfoglalta. Mint ahogy arról korábban beszámoltunk, a két képet egy közvetve állami tulajdonban lévő német vállalat adta be az árverésre, a politika legfelső szintjéig elérő botrányt kavarva. A képeket a játékkaszinókat üzemeltető cég 1977-ben, illetve 1978-ban alig 200 ezer dollárért vásárolta; értékesítésükkel, amiből a kaszinók modernizálását kívánják finanszírozni, igen tetemes hasznot realizáltak. A Négy Marlon és a Három Elvis című festmények most feltehetően különböző vevők tulajdonába kerültek, a Christie’s egyelőre csak annyit árult el, hogy a nagyközönség hamarosan mindkét művet láthatja majd.
Francis Bacon: Ülő alak, 1960, olaj, vászon, © Christie’s Images, 2014
Tartja az utóbbi években kialakult árszintjét Francis Bacon, Gerhard Richter és Jeff Koons is. Bacon 1960-ban festett ülő alakja 44,9, míg Richter 1987-es absztrakt kompozíciója 31,5 millió dollárért kelt el. Koons lufi-majmának narancsszínű változata 25,9 millió dollárért váltott tulajdonost.
Gerhard Richter: Absztrakt kép, 1987, olaj, vászon, © Christie’s Images, 2014
A posztkonceptualista amerikai Christopher Wool 1990-es cím nélküli munkája ugyan se a TOP 10-be nem fért be, se új rekordot nem hozott, mégis említést érdemel, hiszen nagyszerű példa arra, hogy egy műalkotásba befektetett pénz akár rövid idő alatt is jelentős hozamot termelhet. (Persze ellenpélda is bőven akad.) Ez a mű alig több mint két és fél éve szerepelt utoljára aukción – akkor Londonban –, ahol dollárra átszámítva 7,7 milliót adtak érte. Most egy párizsi műkereskedő 83%-al többet, 14,16 milliót fizetett érte.
A TOP 10-hez ugyancsak kevés volt Peter Doig 18 milliós új rekordja, amit a „Pine House (Room for Rent)” című 1994-es képével ért el. A festmény Doig 2008-as, a londoni Tate Britain-ben rendezett retrospektív tárlatának egyik sztárdarabja volt.
Hogy Koons lufiját később az aukció szimbolumaként tartják-e számon a műkereskedelem történetében, ma még nem lehet tudni; csak később derül majd ki, hogy az új aranykorban bízóknak vagy a szkeptikusoknak van-e igazuk.