Az egyik zászlótartó rúdon – félárboctájon – akasztott fiúcska testét csapkodja a jeges északi szél. Hideglelés és vérforralás. Az egy évvel ezelőtt nyugdíjba vonult szupersztár, Maurizio Cattelan Varsóban vendégeskedik.
A botrányokat kavaró hiperrealista szobrairól ismert olasz mester nem először állít ki Lengyelországban. A meteor által földre sújtott II. János Pál pápája mindent elsöprő tiltakozási hullámot váltott ki korábban Európa legkatolikusabb országában, egymásnak ugrasztva a művészi szabadság és a vallási jelképek hipokrita védelmezőit. Az Ujazdowski-kastély kurátorai így biztosra mentek, már a megnyitón végeláthatatlan sorok kígyóztak a Kortárs Művészeti Központ kapuja előtt. Pedig egy tucatnyi Cattelan-mű sem szerepel a tárlaton – igaz, azok mind a híresebbek közül.
A rendezők kísérletet tettek arra, hogy a meglehetősen blaszfém művekkel kiprovokáljanak valamiféle társadalmi párbeszédet. Az őszinte diskurzus igénye persze meglehetősen illuzórikus, még egy olyan művészeti közegben is, ahol – merő szociológiai kíváncsiságból – akár a szélsőjobbos grafitiművészeknek is helyet biztosítanak a kiállítótermekben. (Lásd a modernista bútorbemutató-teremben székelő Modern Művészeti Múzeum Új nemzeti művészet című nyári kiállítását.) A Cattelan-tárlat inkább a külsős helyszínekkel és a katalógussal próbál párbeszédet kezdeményezni. A kapcsolódó decens kötet bevezetőjét a lengyel főrabbi jegyzi, de elolvasható benne a wrocławi érsek németeknek címzett, történelmi jelentőségű bocsánatkérő levele is.
A zsidó negyed egyik romos épületében – már ha hajlandóak vagyunk elzarándokolni oda – megpillanthatjuk őt. Őt. Mármint a térdelő, kölyökméretűre zsugorított Hitlert, aki már sok múzeumi térben sokkolta a profi kiállításturisták idegeit. A kis Führer most Varsóban térdepel, ténykedésének egyik legsötétebb városában, bocsánatért esedezve, mint Willy Brandt a gettó emlékmű előtt 1970-ben. A rendezés zsenialitása, hogy nem láthatjuk az arcát, csak a hátát bámulhatjuk egy kopott lépcsőházkapu hatszögletű ablakocskáján bekukucskálva. Elegáns installálás – sikeresen hántja le a Cattelan-művek felszínen maradó, provokatív rétegét. A szellemes elegancia a múzeumban is megmarad. A csirke körül őrködő kitömött labradorok egy egész galériateret kaptak, csak a mögöttük található teremben indul be a nagyüzem. Fali keretben egy fakalodába feszített nő hiperrealista háta. Ez nem blaszfémikus, mint a döglött lótetem oldalába szúrt INRI-tábla, inkább pszichologizál. Akárcsak a művész kettős szobormása, ahogy saját maguk ikertestvéreként fekszenek egymás mellett egy kiságyban. Rokonszenves, jólápolt olasz úriember zavarba ejtő gyerek méretben. Az arc ugyanaz, de az öltöny itt kék, ott fekete, keze pedig hol kinyújtva, hol a szívére szorítva. Gyerekágy, ravatal, belső meghasonlottság, doppelgänger és pszichomachia.
Cattelan nem csak az összeurópai történeti traumákkal birkózik, hanem a saját démonjaival is. Közben pedig fenn, a múzeumpárkányon kitömött galambok hada figyeli a küzdelmünket szenvtelenül. Nem hoznak békét és olajágat, inkább idegesítően nézelődnek, hitchcocki értelemben. Hiába adta az alkotástól visszavonult öreg botrányszobrász a belenyugvó Amen címet az anyagnak – itt senkinek se lehet többé nyugodalma.
Zamek Ujazdowski – Kortárs Művészeti Központ, 2012. november 16. – 2013. február 24.