1606. június 15-én, Leidenben, az idős Van Rijn molnár felesége életet adott kilencedik gyermekének. Az európai művészettörténet egyik legnagyobb klasszikusává cseperedő újszülött a keresztségben a Rembrandt nevet kapta. Most, születésének 400. évfordulóján Hollandiában még a csapból is ő folyik. Bár a nagy holland múzeumok igyekeztek begyűjteni a világba szétszóródott életművet, a Szépművészeti Múzeumban még jócskán maradt egy kiállításra való Rembrandt csodálatos grafikáiból. S ez nem jelent megalkuvást, hiszen Rembrandt esetében a grafika nem a festészet megtűrt mellékműfaja vagy kísérleti terepe. Erről a Rembrandt-tárlaton a budapesti néző a saját szemével is meggyőződhet. A sötétlő árnyak és éles fények északi mestere öntörvényűen kezelte a metszőkést. (Illetve azt a szerszámot, ami a rézkrachoz szükségeltetik.) Hol pókháló-finomságúra szőtte a klasszikus szépségű vonalakat, hol görcsösen összekuszálta vagy elnagyoltan kihagyta a rajzolatot. Ahogy a téma diktálta. Tudott nemesen magasztos is lenni, kevélyen pontos. De nem ez volt az igazi világa, hanem a szókimondó, tenyeres-talpas, északi naturalizmus. Ezért kívánkoztak kése alá a legvulgárisabb témák, a csetlő-botló koldus, a vándorzenész vagy a patkányméregárus. Ezért nem rajzolt a reneszánsz kiérlelt, szobrászi szépségű aktjai után. Rembrandt valódi nőket ábrázolt, telt keblű, vastag csípőjű, pohos hasú, zsírosra formált holland asszonyokat. Akárcsak az elegáns festőfejedelem, Rubens, aki szintén a júnói alkatot részesítette előnyben, de Rembrandt már-már a narancsbőrig őszinte volt, akár szeretőjéről, akár antik istennőről volt szó. Mentségére legyen szólva, hogy önmagát sem kímélte, önarcképein ott virít méretes krumpliorra, amit csak kihangsúlyoznak a grimaszok, a keleti kelmék vagy a festőkalap. A bibliai témáknál sem törődött a klasszikus ikonográfiai renddel, teljesen eredeti kompozíciókat eszelt ki, személyes vallási élményének tolmácsolására. Az egyiptomi menekülésben vagy az ecce homóban nem a merev képi örökséget látta, hanem az emberi szenvedést, amiből neki is alaposan kijutott, megöregedve, elfelejtve és kisemmizve az amszterdami gettóban. A szépség klasszikus igézete csak tájképeiben érintette meg. Ezeken gazdag holland földek, erdőségek, malmok és városkák sorakoznak a napfény gondosan metszett, egyenesen hulló sugarai alatt. Lopott idill a boldogtalanságban.

Szépművészeti Múzeum (június 30. – 2006. szeptember 25.)