Őry Annamária fiatal festőnő olyan apróságoknál időzik el, amikről mi azt hisszük, mindent tudunk róluk. Külön utakon szeret járni. Mi pedig megkérdeztük tőle, van-e élet az intézményrendszeren, kereskedelmi galériákon kívül is?
artPortal: A Latarka galériában nemrég zárult kiállításon társaiddal (Klaudia Kosziba, Szőke Erika, Horváth Roland) együtt állítottatok ki. A kiállítás címe az volt: Apró dolgok Istene. Miért velük, és mit jelent a cím?
Őry Annamária (Ő.A.): Az Apró dolgok Istene címet egy indiai bestsellerből kölcsönöztem. Amolyan indiai Marquez-regény, a Száz év magány hangulatát hozza, az ottani történelembe ágyazva. Passzolt a cím a kiállítás témájához, bár egész más kontextusban, mint a könyvben. A mindennapokban megjelenő, intuitív pillanatokról szól, amikor nem vacakolsz egy koncept építgetésével, hanem megragadsz egy hétköznapinak tűnő dolgot. Persze ez lehet egy megtalált jelkép is, mint a rózsa, ami úgy bontja ki a jelentéseit, mint a virág a szirmait. Ezek az apróságok alkalmasak a felgyülemlett, sokszor nem tudatosan jelen lévő érzéseket, gondolatokat összegezni, megmutatni. Tehát a gondolkodás egy olyan formája, ami a szemlélődésből és a tapasztalásból gyűjtött ismereteket összegzi. Mintegy projektált kép, amikor sehova nem nézünk, mégis megragad valamit a szemünk: egy ottfelejtett kesztyűt, kézmozdulatot, megcsillanó fényt egy üvegen, és ez az apró dolog válik a belső élet tárgyává, érzéseket, hangulatokat, gondolatokat közvetítve. Ez a közös bennünk, a festői–vizuális látásmód. Noha mindenkit más vonz, egyikünk kicsit analitikusabb, és van, akit inkább a dolgok dinamikája érdekel.
Horváth Roland: Érintés 2014. olaj-vászon 50×50 cm
Te melyik típusba tartozol?
Ő.A.: Én inkább az analitikusabb vagyok. A részben megjelenő egész érdekel, a szemlélődés, belemerülés valamibe, egy jelkép kibontása, ezért jellemző rám hosszabb sorozatok készítése. Az itt néhány darabbal képviselt, tussal festett rózsákból például 140 darabot készítettem, maga a munkafolyamat is egyfajta meditáció lett. Ezzel ezt a témát ki is merítettem. Újabban fákat festek, szeretnék ebből egy nagy olajkép sorozatot csinálni. Az első darabjai márciusban szerepelnek Esztergomban. Itt már nincs szó véletlenül megtalált képről, inkább a korábban felmerült szimbólumok tudatos összekapcsolásáról. Minden fa más karakterű. Néha jó csak nézni őket, az alakjukat, formájukat, színüket. Ezek a festői elemek, absztrakt dolgok is alkotják a képet. Meg az anyag. A munka nálam nem csak intellektuális folyamat, hanem technikai kísérletezés, a technika adta lehetőségek kiaknázása a kifejezés érdekében. Ezek a minőségek hordozzák egy festmény „érzelmi kódjait”. Úgy gondolom, az érzelmi információk éppen úgy lényegesek és alkotóelemei egy képnek, mint a téma, vagy a koncepció, csak ezek racionálisan nem megfogható üzenetek, mégis a kép lényegi információi mint pl. a zenében a hangok. Vajon ha nem ismerjük, egy zenemű témáját honnan tudjuk megérteni miről szól?
Őry Annamária: Rózsakert 2014.(605x280cm papír,tus – egyenkét40x55cm )
A rózsa mit jelent neked, mi érdekelt benne? Vagy kérdezhetném úgy is, honnan hová jutottál 140 rózsa megfestése közben?
Ő.A.: A rózsák valóban hatalmas sorozat lett, összerakva összefüggő centrális alakzatot alkot, hatméteres kép lett belőle, és még ezen kívül is külön kis mini-sorozatokban kapcsolódnak egybe. Érdekes és összetett munka volt, a jelképpel való foglalkozás, a szimbólum kibontása mellett a tustechnika is nagyon izgatott. Érdekel a keleti kultúra, ott nagy hagyománya van a tusnak, fantasztikus dolgokat művelnek vele. Vietnamban – ahová háromszor is eljutottam csoportos kiállításokkal- volt szerencsém tusfestőkkel találkozni. Más papírra dolgoznak, sokkal nagyobb szerepe van náluk a kalligrafiának, az írásjeleknek. Ott mást jelent a tusfestés, azon túl persze, hogy egy hihetetlenül nagy tradíciót követnek. De nemcsak a technika keltette fel az érdeklődésemet, elkezdtem módokat keresni arra, hogy miként lehet ezt bevinni a nyugati kultúrába. A tus, vagy az akvarell könnyedsége így kapcsolódni tudott a virág képzetében benne rejlő mulandósághoz.
Őry Annamária: Rózsa metamorfózisa IV-VI 40x55cm papír akvarell
Egy ilyen nagyszámú sorozat kísérletezgetésre is rendkívül alkalmas. Az anyag, a papír maga rengeteget számít. Találtam egy tiszta pamut alapanyagút, aminél magas hő nyomáson nyomják össze a rostokat, szép sima felülete lesz, viszont sok rostot sűrít, jól lehetett játszani azzal, hogy változó vízmennyiségnél mi történik, élvezetet okozott. Amikor előveszek egy-egy jelképet, megpróbálom minden oldalról, minden szemszögből megnézni és feltárni az összes jelentését. Általában tág jelentésmezővel rendelkező mély szimbólumokkal dolgozom, bőven adnak alkalmat kutakodásra.
A rózsa egy esszencia. Az arab kultúrában nagyon nagy szerepe van: Mohamed könnyeit vagy a szufik eszktatikus, körbe-körbeforgó dervistáncát is a rózsa alakjában jelenítik meg. A magyar történelemmel is összeér ez a vonal, Rózsadomb, az ott állomásozó szufi mester Gül baba rózsakertjeiről kapta a nevét, sírját a mai napig megtaláljuk ott. A rózsa mandala is. A benne lévő számszerűség is fontos. Az ős rózsa öt szirmú, ami ötös forgás szimetria. Ez az organikus világra jellemző számszerűség. A kereszténység is felruházta a maga szimbolikájával, a szirmok Krisztus vérére utalnak, maga a virág Mária szimbólum. Megjelenik a görögöknél is. Távol keleten is jelen van, bár ott inkább a lótusz jeleníti meg ugyanezt. De nemcsak spirituális jelentése van, ne felejtkezzünk el szerelmi jelkép voltáról, a “virágnyelv” –ről, aztán ott van még a népművészet, kimeríthetetlen tárháza a rózsákkal való utalgatásnak, mást jelent a kert közepén nyíló rózsa, a sivatagi rózsa, a futórózsa és így tovább. Sokáig tudnám még sorolni, alaposan utánanéztem milyen képekben, vonatkozásban hol szerepel a rózsa. Mindenre azért van szükségem, mert a jelentés sokértelműségét és sokszínűségét be tudom vinni festés során a munkákba.
Őry Annamária: Rózsa metamorfózisa IV-VI 40x55cm papír akvarell
Hogy kezdődött? Gondolom nem úgy, hogy felébredtél egy reggel, ezentúl rózsákat fogok festeni.
Ő.A.: Egy erdélyi művésztelepen egy angol lánnyal együtt szállásoltak el minket egy idős néninél. Megérkeztünk a világ végi csendes kis faluba, a tökéletes nyugalmat nem zavarja semmi, egy autó nem ment át a településen, míg ott voltunk. Rendezett kis kert, gondozott rózsabokrokkal, benne egy öreg néni, s mint a mesében, tyúkok kapirgálnak körülötte. Ültünk a kertben az angol lánnyal, aki egyszer csak hozzám fordult a kérdéssel: Úristen, hol vagyunk mi, a Paradicsomban? Nem tudtam rá mást válaszolni, mint, hát igen, lehet így is fogalmazni… Nem is akartunk kimozdulni a néni kertjéből olyan nyugalom volt, és abban a harmóniaállapotban elkezdtem rózsákat festeni. Valami mély bölcsességet láttam meg akkor ebben, azt éreztem olyan, mint egy haiku. Később jöttem rá, hogy mindez valamiféle természetességgel kapcsolódik az előző, szívvel foglalkozó sorozatomhoz. A szív szimbolikájába, jelképiségébe annyira intenzíven beleástam magam, hogy a végén elmentem megnézni egy szívműtétet is. Érdekes élmény volt, visszagondolva rá leginkább a barbár jelző jut eszembe. A szívsebész mesélte nekem, hogy a „megszakad a szíve” mondás pontosan leír egy fizikai jelenséget, amikor valakit feldolgozhatatlan trauma ér, megváltozik a szíve alakja, felfelé kikúposodik, megnő és szét tud repedni. A szív központi dolog, mint egy mag, mindennek a közepe. A rózsának is van egy ilyen mag-jellege: ha fölülről nézem, forgó spirál, aminek mozdulatlan a közepe.
Őry Annamária: Vörös rózsa 66x54cm papír akvarell 2013.
Gyakran jársz művésztelepre?
Ő.A.: Igyekszem. Év közben egyedül dolgozom, nem csoportos műteremben, nyáron jólesik szabadban festeni és társaságban lenni. Izgalmas találkozások jöhetnek létre, amiből aztán lehet később dolgozni, táplálkozni. Mindig inspiráló élmény közvetlen kapcsolatban létezni kollégákkal, bár sosem egyszerű helyzet. Meg kell tanulni kezelni az együttélés mellett az alkotói problémákat, amikor beleszólnak a készülő képbe az ember háta mögül, hogy „én abba már nem nyúlnék bele”, vagy lecsesznek valamiért, amire válaszul persze te sem állod meg, és elkezdesz kritizálni. Nem rosszindulat, de mégis kicsit egymás játékos szivatása jellemzi ezeket a szituációkat. A tapasztalatcseréket fontosnak tartom. Sokat tanulhat belőle az ember.
A Latarka-beli kiállítás is egy ilyen művésztelepes kapcsolatrendszerből nőtt ki. Ez egy egyszeri közös akció vagy hosszabb távra terveztek?
Ő.A.: A Caffart néven létrehozott művészkörnek vagyunk a tagjai. Minden nyáron, Baján összejövünk, immár öt éve. Az állandó, kemény mag körül váltakoznak az emberek, van, aki elmarad, jönnek újak, de szerencsére mostanra kialakult egy működő, jó szellemiségű művésztelep, ahol az egyik fő cél a kapcsolatok szövése, művészek és régiók között, mert a kapcsolat, teremtés. A kapcsolatok aztán közös tervekben, kiállításokban manifesztálódnak, olyanokban, mint ez a mostani Latarkás, ahol két Szlovákiában (Klaudia Kosziba, Szőke Erika) és két Budapesten élő alkotó (Horvát Roland és én) egyszerre tudtuk bemutatni a munkáinkat. Együtt voltunk Baján, néztük egymás munkáit, hogyan keletkeznek és már ott látszott, ami a műveket egymás mellé rakva, még világosabbá vált, hogy oda-vissza hatottunk egymásra. Annyira közel laknak ezek az emberek, mindössze három óra autózás után elérhetők, ehhez képest nincs kapcsolat velük, sem perszonális szinten, sem bárminemű együttműködés vagy csereprogram révén például a pozsonyi és budapesti művészeti egyetem között. Ezért gondoltuk, hogy csináljunk egy közös kiállítást, és mutassuk meg itt is, kik élnek és dolgoznak körülöttünk.
Mit jelent a Caffart név?
Ő.A.: Egy Rejtő Jenő regényből származik, eredetileg cafard, „a sivatagi őrület” a kifejezés. Azt az állapotot jelenti, amikor túlságosan össze vannak zárva emberek és nehezen viselik egymást.
Mesélj a többiekről…
Ő.A.: Szőke Erika Nyitrán él és dolgozik, nagyszüleivel való kapcsolatát, a hozzájuk fűződő emlékeket, a tőlük kapott örökséget dolgozza fel az Utazás nagyanyámmal sorozatban. Gyakran játszik a genetikai örökléssel, a fizikailag látható jegyekkel, amikor összemontázsozta a saját testét a nagyanyja testével. Zavarba ejtő látni a fiatal testen az öreg nyakat, vagy amikor saját lábát kicseréli a nagyanyja lábával, kezével. Sokféle izgalmas anyagot használ (Cianotipia , Giclée nyomat). Személyes kedvencem az a fotó, ahol a nagyszülők portréjára ráolvad egy pitypang képe, ahogy az ősök belevegyülnek a nagy egészbe, a teljességbe.
Szőke Erika: Összeolvadás 2014
Klaudia Kosziba pozsonyi festőnő, az ottani egyetemen tanít, ő festette az éjjeli lepkéket. Ezek az éjjeli lepkék berepültek a műtermébe,és rácsodálkozott különös szépségükre. Sokszor álomszerű finom képek is megjelennek. Horváth Roland pedig a lábat, kesztyűket, apró tárgyakat, amik néha abszurd módon tükröznek egy érzelmi állapotot. Kettőjüket inkább a dolgok dinamikája és érzelmi mélysége érdekli, a valóságból kiragadott képekkel (egy kenyeret elmetsző kés, néhány kis üveg az asztalon) igyekeznek a megélt tapasztalataikat közvetíteni, eredeti festőiséggel. A kéz, a tapintás, érintés eszköze mindannyiunkat “megérintett”. Az érintés általi érintettség. A külső világgal való kapcsolat. A kesztyűk, amiket Roland fest, védelmet jelentenek a külvilággal szemben, ahogy beburkolnak. Én is elkezdtem kezeket festeni, de még nem vagyok vele megelégedve.
Klaudia Kosziba: Believe it’s possible acryl on canvas 2013
Dolgozol együtt kereskedelmi galériával?
Ő.A.: Nem állok ellent semminek, rendelkezem is galériás kapcsolatokkal, de nem a galériás rendszeren keresztül működöm jelen pillanatban. Így alakult, nyitott lennék másra is, de nem találtam meg a helyem benne egyelőre. A galériák sokszor trendekhez kapcsolódnak, így gyakran kiszorulnak a divatos irányzatokon kívüliek, az egyedi utak. Nem minden esetben, sok izgalmas dologgal találkozik az ember itt is ott is, és néha azt látom nekik is nagy küzdelem és sok munka egyáltalán életben maradni. A trendiség sokszor az eladhatóságról szól. Sokszor az eladható, ami hirtelen sokkoló, azaz a hatás a lényeg, vagy egy irányzat tartja a piaci értékét. Én nem a trendek ellen vagyok, nem tartom bajnak ha valaki egy már kialakult irányzaton belül találja meg az útját. Csupán fontos számomra, hogy az ember ne távolodjon el önmagától és legyenek új eredeti megoldásai. A művészettörténészek szélesebben figyelnek, de nekik csak részben dolguk a művészetmenedzselés. A művészi utak nagyon eltérőek lehetnek. Úgy vettem észre sokan egyszer csak irányt váltanak, és trendik lesznek. Ilyenkor kérdés, hogy ez egy belső meggyőződésből, vagy kényszerből és félelemből fakad-e? Magam részéről próbálok mindenből tanulni, és nyitott maradni, túlzott kategorizálás nélkül.