Hol van már a minden egy elve? Az biztos, hogy ami most körülvesz bennünket nem a reneszánsz. Korunk a specialistákat kedveli. Nagy zavart okoz a munkaerőpiacon, amikor az áru, az emberi tehetség egyszerre több területen megnyilvánulva próbálja eladni magát.

Leonardo maradjon meg a bicikliszerelésnél. Michelangelo a széklábfaragásnál. Gyanakvással figyelik a sokoldalú tehetségeket. Aki sok mindenhez ért, az nyilván semmihez sem ért igazán, mondják. Még egy műfajon belül is nehéz ma már korszakot váltani. A műkereskedő értetlenül rázza a fejét: ha egyszer bejött Picasso-nak a rózsaszínű korszak, mi értelme kékre váltani? Amerikai festőművészek eladási rátái meredeken zuhannak, ha a tőlük megszokott ferde vonalak helyett mondjuk, pontosvesszőket kezdenek festeni. Az érvényesülési nehézségek ellenére sok művész nem hajlandó, vagy nem képes magát korlátozni, és egyszerre több műfajban igyekszik a magáét elmondani. Ilyen módon boldogulni annak van a legtöbb esélye, aki csak azután árulja el többdimenziósságát, hogy előbb egy műfajban eléri a sztár státust.

Az 1960-70-es évek sokkal megengedőbbek voltak ebből a szempontból is. Kreatívnak lenni abban az időben azt jelentette, hogy a művészek szabadon cserkésztek a műfajok között. Nem az eladhatóság volt a fő irányelv, hanem az önmegismerés, önmegvalósítás, önkiterjesztés – a szellemi kaland. A műfajok határai elmosódtak, sőt, a művészet és az élet közötti határok eltörlése volt az aktuális művészi magatartás. A New York-i Museum of Modern Art Looking at Music című bemutatója ennek a korszaknak a kísérletező, kalandos jellegét hangsúlyozza. Hangfelvételek, fénymásolatban sokszorosított kiadványok, rajzok, festmények mellett video- és filmvetítések alkotják a bemutató anyagát. Yoko Ono 51 perc hosszú Film No. 5 (Smile) című, 1968-as művének vetítése során John Lennon kifejező arca néz ránk a vászonról. Az arckifejezések apró változásain kívül semmi sem történik, a film mégis lebilincselő, és nemcsak azért, mert ismerjük Lennon tragikus sorsát. Eszünkbe jut, hogy a mű születése idején még nem volt életidegen a szemlélődés. A közönség még nem követelt akciót minden másodpercben. Az emberek még tudtak nyugton ülni és egy arc titkait fürkészni ma már végtelenül hosszúnak tűnő ideig. Senki sem érezte bűnösnek, vagy kifosztottnak magát azért, mert egy időre abbahagyta a pörgést és senki sem pörgött neki. Az izgága művészet később jött divatba, amikor már nem az éberség, hanem az elandalodás kínált túlélést.

A falakon papíralapú munkák a Fluxus más művészeitől. John Cage csillagképszerű kottái, Ray Johnson kollázs-rajzai, Otto Piene korommal festett pontokból összeálló, hullámszerű motívumai. Nam June Paik és Otto Piene cím nélküli, közös munkája: egy műanyag gyöngyökkel borított televízió monitor, Paik egyetlen hangból álló koncertjeire emlékeztetve magányos fényvonalat sugároz. Itt van Laurie Anderson Self-Playing Violin című műve, a művésznő 1977-es Duets on Ice című performanszában szereplő hegedűbe rejtett parányi hangszóró klasszikus zenét játszik. A performansz során a jégtömbbe fagyasztott korcsolyát viselő művésznő addig hegedült, amíg a jégtömb elolvadt.  

1967-ben jelent meg az első hordozható video kamera. A művészek könnyen kezelhető, a filmnél jóval olcsóbb képrögzítési technikához jutottak. A felvételeket azonnal meg tudták nézni. Bruce Nauman Lip Sync című, 1969-ben készült műve a video-hurok művészi használatának egyik első példája. A fejhallgatót viselő művész a film címét ismétli újra és újra, megpróbálva a késve visszaérkező szavakkal egyszerre beszélni. A művet Steve Reich ugyancsak bemutatott ritmikus szó kompozíciói inspirálták. Láthatjuk a festőművészként is kiváló rockerek, David Bowie és Captain Beefheart, valamint az új technikával kísérletező együttesek, a Devo és a Residents videoklipjeit, amelyekben egyszerre használták a videotechnika azonnaliságát, a videofelvételek élő jellegét és rögzítő funkcióját. A bemutatóhoz kapcsolódik az Art and Music in Popular Culture című film vetítése is, amelynek részei Bowie Space Oddity című klipje, valamint az Andy Warhol és a Cars együttes, és Tony Oursler és a Sonic Youth kollaborációjából született video művek is.