„Szépen élni,
szépen ölni, szépen halni” – talán így lehetne összefoglalni a japán szamurájok
élet/halál filozófiáját. Mint a távol-keleti népek többsége, a japánok is a
funkcionalitással, eredményességgel egyenlő értékűnek tartják az esztétikát,
totális, megkomponálandó művészetnek az élet minden aspektusát.
A szamurájokra,
a katonai nemességre, a magasrangúak testőrségére vonatkozó hivatkozás az első császári
verseskötetben, a 905-914 között született Kokin
Wakashū-ban olvasható először. „A Harcos útja”, a Zen buddhizmus inspirálta Bushidō írott szabályait minden
körülmények között követő szamurájok a harcot művészetnek tekintették. Nem csak
az ellenfél megölése volt fontos számukra, hanem az aktus esztétikai minősége
is. Hasonló fontosságot tulajdonítottak fegyvereik és vértezetük szépségének.
Úgy vélték, hogy a kardjaiknak, íjjaiknak, nyílvesszőiknek, sisakjaiknak,
mellvértjeiknek lelkük van. A fegyvereket és vértezeteket készítő mestereket
isteni képességekkel megáldott, szent művészekként tisztelték.
Fegyvereiket, vértjeiket a szamurájoknak
maguknak kellett megvásárolniuk, vagy apjuktól örökölték őket. Cserébe nem
fizettek adót. A harci szerszámok készítése szertartás volt, a munka minden
fázisát, minden mozdulatát gondosan megkomponálta a mester. Az értékesebb japán
kardok (nihontō) készítése akár évekig is eltarthatott. Az évszázadok
során a kardkovácsok különleges technikákat dolgoztak ki. A 14. században élt Masamune
kardkovács által kifejlesztett, a legélesebb, legnehezebben eltörhető kardokat
eredményező módszer általánosan elfogadottá vált. A penge készítéséhez kétféle
acélt használtak. A kard éle kemény, sok szenet tartalmazó, borotvaélesre
köszörülhető, törékeny acélból (tamahagane), a penge magját és hátsó részét puhább, kevesebb szenet
tartalmazó, ütésálló acélból (shingane)
készítették. Harc közben kerülték, hogy a kardok éle ütközzön, mert az a pengék
csorbulását eredményezte volna. Inkább tánc-szerű, elhajló mozdulatokkal
harcoltak, vayg a kardcsapásokat kardjuk puhább, nehezebben csorbuló, hátsó
részével védték ki. A kemény acélt faszénnel keverve hevítve, fekete vulkáni homokból (satetsu) készítették, a puhább acélt vasércből. A
kétféle keménységű acélt többszörös hajtogatással és izzó állapotban történő
kalapácsos hegesztéssel illesztették össze, s egymástól eltérő módszerekkel
edzették. Az ideális vágást a penge enyhe íve tette lehetővé. A pengét hosszú
ideig tartó munkával, különböző finomságú kövekkel tükörsímára csiszolták, ami
minimálisra csökkentette a légellenállást. A pengét néha csipkeszerű mintázattal
díszítették, amelynek vonalai olyan finomak, hogy csak nagyítólencsével lehet
őket tanulmányozni. Máskor meghagyták az egymással ötvözött acélrétegek edzések
során kialakult, természetes mintázatát. Külön szakember készítette a kardok
kézvédőjét, markolatát és hüvelyét. A kardoknak nevet adtak, és a kardkészítő
mester is ellátta őket kézjegyével. Kegytárgyakat megillető tisztelettel bántak
velük. Hasonló gonddal készültek a szamurájok íjjai, nyilai, vértjei, és egyébb
harceszközei is.
A szamuráj kétféle méretű kardot, a
hosszabb katanát és a rövidebb wakizashit használt, amelyek együttesét daishō-nak (kicsi és nagy) hívták. A kardok
mellett, gyakran a rövidebb kard hüvelyében hordtak egy rövidebb pengéjű kést (tanto) is. A rituális öngyilkosságokhoz
(seppuku) a tantót, vagy
a wakizashit használták, a hasfelmetszést követően az öngyilkos szamuráj
asszisztense a katanával vágta le a haldokló fejét. A legyőzött, vagy más okból
megszégyenült szamuráj számára a szabályosan végrehajtott ön-kibelezés
jelentette a legédesebb bosszút. A szamurájok fiúgyermekei (bushi) születésükkor egy ceremónia (mamori-gatana) során kapták meg első,
jelképes kardjukat. Tizenhároméves korukban egy másik ceremónia (genpuku) során kapták meg első valódi
kardjukat és vértjüket, s ezzel maguk is szamurájok lettek. Addigra már az ifjú
harcos lelkébe íródott az ősi törvény: a szamuráj számára a legnagyobb dicsőség,
ha életét adhatja uráért. „Megbánnivaló az a pillanat, amikor valaki engedi
halála lehetőségét elmúlni”, írta a 14. században Shiba Yoshimasa hadúr.
„Akármilyen megalázó módon bánik ura a harcossal, az nem érezhet haragot
iránta”, szögezte le egy évszázaddal később Takeda Nobushige. „A bushido (szamuráj) őrült módjára vágyik
a halál után. Az ilyen embert ötvennél is többen sem győzhetik le”, mondta a
Koreában is harcolt Nabeshima Naoshige, a 16. század végén. A második
világháború öngyilkos kamikáze harcosaiban a régi korok szamurájainak
szellemisége született újjá. Hasonlóképpen a magukat halálra dolgozó, minden
más nemzet fiainál, leányainál szorgalmasabb, lelkiismeretesebb, pontosabb mai
japánok is az ő példájukat követik. A szamuráj sohasem vált meg kardjától,
éjszaka a párnája alatt tartotta. Békeidőben a szamurájok ugyanolyan módon
múlatták az időt, mint az arisztokraták. Kalligráfiákat festettek, verseket
írtak, zenét komponáltak. Ahogy az antik görög harcosok körében, úgy a
szamurájoknál is elfogadott volt a homo- vagy biszexualitás. Idősebb harcosok
fiatalabbakat vettek a szárnyuk alá, akiket a harcművészet mellett a
férfiszerelem kifinomult művészetére is oktattak.
A New York-i Metropolitan Museum of Art Art of the Samurai: Japanese Arms and Armor,
1156–1868 című kiállítása egyszerre mutatja be a japán harci szerszámok
pompáját és funkcionális minimalizmusát. A kiállított 214 tárgy többsége japán
múzeumokból származik, a japán kulturális örökség legféltettebb kincseinek
számít. A vértek és ruhaneműk egy részének sérülékenysége miatt egyszerre csak
60 műtárgy látható, a 2010. január 10-ig megtekinthető, rendkívül népszerű
kiállítást periodikusan újrarendezik. Aki arra kíváncsi, hogy honnan származik
a Csillagok Háborúja Darth Vaderének
fekete sisakja és maszkja, az ezen a kiállításon megkapja a választ, miközben
fogalmat alkothat a hagyományos japán esztétika és etika komplex szélsőségeiről
is.