Beágyazott és hasznosítható művészet Allan Sekuláé – nincsenek is rajta
támadási felületek. Dokumentarizmus, társadalmi igazságok és
igazságtalanságok, képsorozatok, na jó, még egy film is – a végén a
tengerparton, olajban vergődő polippal, szomorú „tengerész zene”, majd
jön a telihold –, lehet, hogy nem ugyanazt látjuk.
Sekulát teoretikusai – és önmaga is – az észak-amerikai dokumentarizmus folytatójaként határozzák meg. Tehát az 1930-as évekbeli gazdasági válság idején kezdődő fotográfiai  iskolához tartozik, amit egy állami szerv, az FSA (Farm Security Administration) kezdeményezett, abból a célból, hogy megjeleníthessék a válság vidéki hatásait. Ez az interpretáció azonban csak részben igaz. Sekula a témáit (természetesen) maga jelöli ki, és nem áll mögötte egy mozgalom vagy szervezet, nincs (és nem is lehet immár hitelesen) nemzeti jellege. Ezenkívül eszében sincs, hogy ezeket a fotográfiákat riportként megjelentesse valamilyen médiumban. E munkák múzeumi publikációkra készültek – „domesztikált” dokumentumok, szép sorba rendezve.

A művész témái a globalizációkritika és a környezetvédelem köré szerveződnek. A kiállítás fő anyaga pedig több Lengyelország-tematikájú képsor. Az anyag összeszerkesztése briliáns – a hosszú sorozat (Polónia és más mesék, 2007–2009) egyes képei számos szállal kötődnek a kabinetekben található diasorozatokhoz vagy a filmhez. Sekula készített egyfajta dramaturgiai vázlatot a fotókhoz, egy füzetben szaladnak egymás után a címek és a velük kapcsolatos gondolatok, a falon pedig kommentárszerű idézetek olvashatók, amik újabb és újabb jelentéseket aktiválnak a befogadó fejében. Például a lengyel „láthatatlan” CIA-bázist (nem)ábrázoló kép mellett egy idézet: „Lengyelország az USA 51. állama…” A mainstream média metaforikus és túlzó nyelve összeköti a koncepció elemeit: Seattle ilyen módon Lengyelországban is van (volt), és a művész kettős identitását demonstrálja, amellett elbeszélésének személyességét is kifejezi (a képsorban édesanyja is felbukkan, aki egy korai munkájának főszereplője volt).

Egyfajta „antiriportázs” vezeti Sekulát a seattle-i WTO-ellenes tüntetés bemutatásában. Kommentárjában azt a célt fogalmazza meg, hogy lehetőleg a minél „emberibb” pillanatokat, a „belső akciókat” szeretné ábrázolni. Nos, ez csak részben sikerült. A képek jelentős része sematikus, a hasonló beállítások és a keresett cselekményszegénység panoptikumszerűvé változtatja az anyagot. Ugyanakkor a snapshot-jelleg is megmarad, és ettől az egész sorozat esetlen lesz (és épp ezért indokolatlanul hosszú).

A Vízen járva című egység már izgalmasabb: a művész 1990 és ’95 között fotózta Lengyelországot, majd ebből az anyagból állított össze egy utazást: útvonala Varsó–Gdansk–Varsó volt. A Szolidaritás szülőhelye, a hajógyár és a hajógyártás jövője, az első szabad választás, Lech Walesa személye egy kérdést vet föl: tudunk-e vízen járni, lesz-e hajó, illetve a szó keresztény értelmében, elhisszük-e a csodát? Nos, ha valami, akkor ez egy szubjektív riport. Egyszerre jelentkezik az illusztris férfiak portréja az utcai zsánerrel. Sekula szinte stieglitzi szimbólumteremtő erővel és hatalmas közvetlenséggel „beszél” vagy inkább „párbeszél” egy lelkesedő, majd egyre csalódottabb társadalommal.

Érezhető, hogy Sekula – mint művésztársainak java része – kicsit „túlhasználja” a múzeumot. Kénytelen itt beszélni olyan témákról, amit az áltoleráns atlanti kultúra máshol maximum csak érinteni enged. Az institucionális művészet ez esetben a raktár szerepét tölti be, ám az idejárók nagy része már tájékozott a kérdésekben, pusztán csak saját kulturális identitásának a formálásában érdekelt. Nehéz lenne tagadni, hogy az effajta dokumentarizmus használja ezt a társadalmi attitűdöt, és bár értelmezhetősége kedveltté teszi a kutatók számára, álságossága nehezen tagadható. Különösen igazolják ezt az olyanfajta munkák, amelyeknél már a befogadás is rendkívül körülményes (még a kellemes installáció ellenére is): jelesül a Triptichon című műnél kétséges, hogy a tekintélyes hosszúságú képértelmezést a három családi képhez bárki is el fogja vagy tudja olvasni. Különösen, ha még azt is látjuk, hogy az effajta játékok a gyakorlatban mennyire érdektelenek, mikor elméletben ezt oly messzire fejlesztette az amerikai művészetelmélet pont abban a korban, az 1970-es években.

Kicsit kellemetlen az erőlködés, ahogy Sekula lépten-nyomon megpróbálja megjeleníteni a genderizmust, szövegeibe időnként beszúr ilyesmiket, hogy „a férfi gondolkodás meg a női gondolkodás az két külön dolog”. A kiállított munkák nem viszonyulnak gender-kérdésekhez egyáltalán, így sajnos ennyire már nem tud posztmodern lenni az anyag.

Az egyetlen gyöngyszem, a legkorábbi kiállított mű 1973-ból: a Repüléstechnikai népmesék. Sekula a saját szülei életéről (vagy inkább pillanatnyi helyzetéről) készített fotósorozatot, és mellékelte hármójuk (az apa, anya és önmaga) interjúját. A szöveg biztosítja a narratív keretet a képeknek, megismerjük az ősöket, a lengyel gyökereket, a fotók pedig elhelyezik a családot az „amerikai valóságban”, a hideg, egzakt élű, fekete-fehér fotókban. Persze látszik még a kamaszos lelkesedés a tárgyszerű fotó irányába, a szigorú kompozíciók (ellentétben a kortársak viszonylagos „lazaságával”) múltidézésről árulkodnak. De ennek az őszintesége az, ami igazán lelkesítő. Ez még bizonyosan nem a múzeumnak szólt.

Ludwig Múzeum Budapest – Kortárs Művészeti Múzeum
2010. július 8. – 2010. szeptember 19.