Rubin Museum of Art, New York
„Tibetről a ráülepedett buddhizmust nem szükséges lekaparni; a réteg, mint a por, könnyen lefújható s akkor az ember szemtől szemben áll azzal, ami Tibet mindig volt, a buddhizmus előtt is, sok ezer évig. Ez a Tibet röviden és egy szóval: a Bön.” – írta Hamvas Béla a Tibeti misztériumok című, általa fordított tanulmánykötet előszavában. Miután 1950-ben a kínaiak elfoglalták, majd 1959-ben birodalmukba olvasztották a számukra a maoista tanok ellenpontját, fő konkurenciáját jelentő Tibetet, mindent megtettek, hogy az ország addigi működését biztosító, az ősi bön hitet is magába foglaló államvallást ellehetetlenítsék. A monostorok nagy részét felrobbantották. Többszázezer szerzetest és apácát végeztek ki, közülük ezreket keresztrefeszítéssel. A vallásos szobrokat lerombolták, a mágikus gongokat beolvasztották, a szent könyveket elégették. A tibeti vallás – talán éppen toleranciája miatt – mindenütt a világon a bolsevista hatalom egyik leggyűlöltebb ellenfele volt. Nem véletlen, hogy a tibeti tradíciókat Magyarországgal megismertetni igyekvő Hamvas Bélát a hatalomra jutott bolsevista ideológus, Lukács György élete végéig tartó marginalitásra kényszerítette, és Lukács követői mindmáig csak ideges gúnnyal beszélnek róla. A kínai invázió után Tibet vezetője, a Dalai Láma kiséretével és könyvtára egy részével Indiába menekült. A tibeti menekültek Nepálban és Indiában, közel a tibeti határhoz iskolákat építettek, ahol a világ összes vallásának tanait – köztük az ateizmus érvrendszerét is – tanítani kezdték. „Nem az, hogy miben hiszel, hanem maga a hit a fontos”, mondja mindmáig a világot járó, Tibet ügyének támogatóit kereső Dalai Láma. Az általa létrehozott iskolák cuiricullumában fő helyet foglal el a bön vallás oktatása. A Himalája hegyeinek ősi vallása a 7. században, Tönpa Shenrab Miwoche munkássága révén jutott prominenciára Tibetben. Ő foglalta először írásba a bön hagyományokat, és neki tulajdonítják a jóslatot, amelyben pontosan megjövendölte Tibet évszázadokkal későbbi pusztulását. Amikor az indiai eredetű buddhizmus három iskolája – Hinayana, Mahayana és Vajrayana (Tantrayana) – elterjedt Tibetben, magukba olvasztották a bön tradíciókat is. A bön hitet sokan sámánistának, animistának mondják, de ezeknél sokkal több: egy komplex, az élet minden területére kiterjedő gondolati rendszer, inkább életmód, mint vallás. Mi a művészet? Mire való a művészet? Néhány évvel ezelőtt még minden, magára valamit is adó művész igyekezett önmagának feltenni ezeket a kérdéseket, mielőtt munkájához látott. A posztmodern világszemlélet elterjedésével a művészek, mint mindenki más, nem foglalkoztak többé a „Honnan jöttem? Miért jöttem? Mit csinálok? Hová igyekszem?” kényelmetlen kérdéseivel, a tisztaságra törekvő tudat helyét a ködös, gomolygó ösztönöknek és a piac csábításainak engedték át. Ha ma megkérdezzük, hogy mi és mire való a művészet, egymásnak ellentmondó, egymáshoz nem kapcsolódó, diszharmonikus válaszok bábelét kapjuk. A bön művészet célja egyértelműen a lelki megvilágosodás volt. A New York-i Rubin Museum of Art 2008. január 14-éig megtekinthető, Bon: The Magic Word című, paletta méretű festményeket és néhány apró szobrot bemutató kiállítása névtelen, a 12-től a 20. század elejéig élt művészek munkái révén világunk egyik alapvető szellemi kincsének, a bön hitrendszernek a tanulmányozását segíti. A kifeszítetlen vásznakra, apró ecsetekkel, természetes pigmentek felhasználásával festett képek szemkápráztatóan gyönyörűek. Azzal a céllal festették őket, hogy szemlélőiket megvilágosodást előidéző transz állapotba segítsék. Szimmetrikus, négyszögalapú mandalák, központi, nagyméretű figurával, amelyet kisebb, sorokba rendezett figurák tucatjai, sok esetben százai vesznek körül. Buddhához hasonló, lótusz trónokon ülő, békés, mosolygó figurák, és gyűlölködő istenségeket, démonokat megszemélyesítő, izmos, kék-bőrű, több fejű, sok karú, miniatűr emberfigurákon taposó, félmeztelen, szexuális extázis jeleit mutató nők által kényeztetett szörnyek váltakoznak a képeken. Tudni kell, hogy a monstrumok dühe nem az emberek ellen általában, hanem a bön ellensége, a megtisztulásra nem törekvő tudat ellen irányul. Közelebbről szemlélve a képeket miniatűr, puszta szemmel alig látható részletek milliárdjait fedezhetjük fel – az ördög a részletekben van, a bön művészek pontosan tudták ezt. Az apró figurákon gondos precizitással festett ékszereket, környezetükben hasonló lelkiismeretességgel ábrázolt növényeket, állatokat és ugyancsak jelentéssel bíró, absztrakt motívumokat láthatunk. A bön művészet nem hasonlít a perzsa, vagy indiai művészet realizmusához, csak az a közös vonás, hogy mindhárom művészeti iskola a kép minden négyzetmilliméterének kihasználására, aktiválására törekszik. A kiállított képek közül csak egyetlen sorozat, a bön vallást először rendszerbe foglaló Tönpa Shenrab Miwoche életének jeleneteit ábrázoló festmények aszimmetrikusak. A kedvesen poetikus és személyes képeken narancs színű és vörös épületeket, bukolikus tájakat láthatunk. Amíg a keresztény vallás bizonyos formái nem követelik meg tudásuk gyarapítását híveiktől, azt hirdetik, hogy a Mennyországba jutáshoz elég megadni magunkat Jézusnak, a bön hit gyakorlása szigorú, módszeres tanulást igényel. Nem elég átengednünk magunkat a szent mandalák szépségének, pontosan tudnunk kell minden egyes figura, motívum, képi jel jelentését is, hogy elérhessük a megvilágosodást. Nehezen elképzelhető, hogy a bön művészethez hasonló szellemiség sikerre juthat a gátlástalan fogyasztás és egyéni narcisszizmus által működtetett világunkban. „Ha a szellemet megkötik, tízféle irányban fog kitörni akarni. Ha a szellemet eleresztik, mozdulatlan marad”, idézi az egyik bön bölcset Hamvas Béla az igazi hagyományok iránti mélységes tiszteletről és megváltásért sóvárgó kíváncsiságról tanúskodó írásában.