Magyar Nemzeti Galéria
2005. október 14.–2005. november 13.
A Fujuyama szikár és fenséges hegycsúcsa, szelíden ívelő oldalaival, büszke hósipkájával még a nyugati embert is megindítja, hát még az ázsiait! A japánok, köszönhetően a sintoizmus szellemiségének, amúgy is sokkal bensőségesebb viszonyt ápolnak az anyatermészettel. Nem legigázni és meghódítani akarják, hanem saját finoman hangszerelt szabályrendszerük szerint átalakítani. Nem csoda, hogy a tökéletes Fuji, a Szent Hegy, a japáni világ középpontja, a földtanilag adott axis mundi, rendre visszatérő motívuma a japán művészetnek. „Reggeli dér – / a Fudzsi hegye, / mintha könnyed ecsettel.” – írta a 18. századi haiku-szerző. [link: http://www.terebess.hu/haiku/bakos.html] És tényleg, a szunnyadó tűzhányó természeti szépsége megihlette a japán képzőművészeket is, a neves ukiyo-e mesterektől kezdve a kortárs fotográfusig. A nagy klasszikus fametszők, Katsushika Hokusai (1760–1849) és Utagawa Hiroshige (1797–1858) külön metszetsorozattal adózott a Szent Hegy csonkagúlájának. Hokusai virtuóz és izgalmas kevert térrendszereiben a sürgő-forgó emberek evilági esendősége mögé helyezi a Fuji örök dimenzióját: az állandóság isteni rendíthetetlenségét. A makrokozmosz kúpját ismétli a teremtett világ megannyi háromszöge, a pagoda csúcsa, a halászhajó rakománya vagy a teaház sátorteteje. Hiroshige viszont a Fuji felé tartó zarándokút legköltőibb állomásait jeleníti meg, professzionális mesterségbeli tudással.