András Edit sorozatát a Műértővel egyetértésben közöljük, mert az általa felvetett problémák jelen művészeti életünk fontos kérdései. Amennyiben hozzászólást szeretne közölni, vagy reflektálni az írásokra, úgy az Artportál teret ad az írásoknak.
Közkeletű tévhitek a kortárs művészetről
A hazai színtér integrálódási vágya annak a katonai alakulatnak a készenlétére emlékeztet, amellyel elfelejtették közölni, hogy a háborúnak vége. A mi viszonylatunkban ez annyit tesz, hogy a centrum dominanciája, amibe integrálódni, beépülni lehetett egykoron, illetve amihez igazodni kellett, ha egy kisebb, kieső színtér a számon tartott modern világhoz (vagyis a nyugati civilizációhoz) akart tartozni, egyszerűen megszűnt. A posztkoloniális fordulat következtében a centrum szétporlása sok kis helyi központot eredményezett. Együtt veszett vele a központi narratíva, avagy kánon is, aminek mentén bebocsátást lehetett nyerni — ha nem is fő helyre, de mégiscsak a művészet privilegizált és hatékonyan védelmezett templomába. Ez a kohéziót és értékrendet biztosító iránytű és a velejáró előjogok 1989 körül alapjaiban rendültek meg, a 9/11 — a World Trade Center leomlása — utáni új geopolitikai konstellációban pedig végképp funkciójukat vesztették. Mikronarratívák sorozata lépett a helyére, ami a korábbi vertikális, hierarchikus felépítéssel szemben regionálisan, transzregionálisan vagy transznacionálisan, keresztül-kasul szerveződött minden szabályos mintát nélkülöző hálózattá. Következésképpen a Nyugat–Kelet tengely kitüntetett volta is okafogyottá vált. Az a figyelmet generáló helyzet, amit a Nyugat ellentétpárjának — vagy legalábbis kevéssé fejlett, korábbi önmagának — mint projekciós mezőnek jelentett lenni, többé nem borzolja a kedélyeket, minthogy a marginális beszédpozíció is megsokszorozódott. Ha tetszik: marginális pozíciók versengenek egymással a figyelemért a kitágult művészeti színtéren.
Közkeletű tévhit azt gondolni, hogy türelemmel ki kell várni, legfeljebb PR-tevékenységgel kell rásegíteni, és a világ — mint csiszolatlan gyémántot — majd felfedez bennünket. A helyzet inkább az, hogy a figyelemért meg kell dolgozni. Ma már közhelyszámba megy: a produktumnak specifikusnak, lokálisnak kell lennie (mert ugyan kit érdekel már a „local colour”-ral színezett mainstream termék), ám a tartalmat, közlendőt illetően mégiscsak ahhoz a közbeszédhez ajánlatos hozzászólni, amely világméretekben zajlik — jóllehet helyi pozícióból, ám azon a nyelven, ami kifelé is érthető. A kulturális fordítás közvetítő tevékenysége, a helyi kulturális kontextus feltárása így sem kihagyható. Természetesen arról az esetről beszélek, ha láthatók és hallhatók akarunk lenni.
Csatlakozni lehet, sőt kívánatos
Zajlik viszont egy intenzív nemzetközi diskurzus, egy párbeszédekből összeálló közbeszéd, ami nyitott, és amihez hozzá lehet szólni. Ha valamikor, hát most van az a pillanat, amikor ki lehet jönni a periferiális helyzetből, mert a világ ez idő szerint éppen arra a tapasztalatra, élményanyagra fogékony, amelyből a régió hatalmas erőtartalékokkal rendelkezik. Voltaképpen ez képezi a közbeszéd magját: az eligazodás vágya és a túlélési esélyek firtatása az újjárendeződött világban — makro- és mikroszinten egyaránt. A csatlakozás persze nem valamely képzelt központ aktuális divatjának, trendjének imitációja révén lehetséges. Evvel az attitűddel a modernitás paradigmájában még jól lehetett boldogulni, a jelenlegiben nem működik. És valamely történeti attitűd továbbéltetése, a neutrális pluralizmus jelszavával való mesterséges életben tartása sem járható út, mivel az már születése, az úgynevezett posztmodern idején is szemfényvesztés volt, illetve a piac imperatívusza.
Napjainkban megkerülhetetlen az állásfoglalás és annak a hangsúlyozottan lokális és partikuláris pozíciónak a körülhatárolása, amelyből beszélünk. (Erre a helyzetre használtatik a nemzetközi diskurzusban az agency, az illetékesség, képviselet kifejezés.) De azért sem működik a mesterséges lélegeztetés, mert — ahogy ez az életkorral is van — gondolhatjuk magunkról, hogy fittek és fiatalok vagyunk, és még kelthetjük is ezt a látszatot, ám a következő generációk pontosan tudják: nem hozzájuk tartozunk. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy túl kellene lépni a múlton. Ellenkezőleg: a temporalitás fogalmának megváltozása és előtérbe kerülése folytán a múlt megértése, analízise rendkívüli fontosságúvá, sürgetővé vált (az urgency egy másik kulcsszó a diskurzusban) — de a jelen perspektívájából és a jelen dilemmáinak értelmezése érdekében. A modernitás számára a jelen csak a jövő viszonylatában létezett, másodlagosként kezeltetett, azaz leértékelődött; a múlt pedig rögvest kőbe vésődött és kanonizálódott.
Az időhöz való megváltozott viszony az egyik fő érv amellett, hogy a kortársművészet fogalmát teoretikusok sora a ma élők művészetének általános megnevezése helyett szűkebb és konkrétabb értelemben használja: a modernitást felváltó, attól alapvetően különböző új korszak és attitűd megjelöléseként, amelyben — világos jövőkép híján és a kísértő múlt árnyékában — a jelen intenzív megélése, letapogatása került a középpontba. Ennélfogva a korábbi korszak apolitikussága, ahistorikus szemlélete 1989 után gyors ütemben erodálódott, 9/11 után pedig végképp tarthatatlanná és anakronisztikussá vált. Helyére az állandó szellemi készenlét, a reflektáltság s a kritikai gondolkodás került. A megelőző időszakból be nem teljesedett reményként ránk maradt légvár, az integrálódás hő vágya nem jelez egyebet, mint hogy őrzünk egy nem létező posztot, amit mások már régen elhagytak.
Magyar apátia ellen való orvosság
Ha kilépnénk a dermedt, bénító apátiából, és feladnánk a múltbéli pozíciók magányos és heroikus őrzését, akár rá is döbbenhetnénk, hogy a megváltozott geopolitikai helyzet, a ránk nézve kedvezőtlen modernista kánon pozícióvesztése s a lehetséges szövetségesek korábban nem tapasztalt, igen tág köre roppant kedvező helyzetet teremtett: utat nyitott a volt keleti blokk számára, hogy a vasfüggöny mentális árnyékából is kilépjen. Még véletlenül sem a kilencvenes évek globalizmusának kérészéletű illúziójáról beszélek, amely a határok eltűnésével kecsegtetett, miközben egyformára akarta gyúrni a világot. Ez a World Trade Center leomlása pillanatában szertefoszlott: akkor, amikor kezdetét vette az új falak felhúzása és válaszvonalak deklarálása, ellenségkeresés a régi hűlt helyén, s ennek jegyében a demokráciák felfüggesztése, illetve a felfüggesztés igazolása, párhuzamosan pedig a nacionalista és fundamentalista politikai erők térhódítása.
A kortárs művészet legjava szembement ezzel az új hierarchia felállítására törekvő folyamattal, és horizontális, egymást fedő hálózatokat épített ki. Ebben a tekintetben a 11. Documenta volt a vízválasztó: nyilvánvalóvá tette a margináliák feltartóztathatatlan térkövetelését és a centrum térdre kényszerítését. Utóbbi azóta sem tudta kiheverni a pozícióvesztést, és egyre jobban sodródik bele a spektákulum, a kevés szakmai referenciát igénylő szórakoztató kultúraipar kétes útvesztőibe. Jó néhány múzeum megakiállításokkal igyekszik fenntartani a megtépázott hangadó szerepmítoszát, miközben a múzeum már csak egy a sok lehetséges színtér — biennálék, alternatív kiállítóhelyek, köztéri, közösségi és webprojektek — sorában. A teória szintjén ez az öntudatra ébredés olyan irányváltásokban fogalmazódik meg, mint „Európa provincializálásának” programja az egykori harmadik, negyedik világból nézve (az Európa-központúságot akár el is felejthetjük, már jó ideje nem szalonképes), illetve a „Nyugat provincializálása” Keletről nézve. Másképpen fogalmazva: délibábok kergetése helyett a saját, releváns pozíciók megfogalmazása vált aktuálissá a művészetkészítési gyakorlatban és értelmezésben egyaránt.
Régiós szolidaritás helyett alrégiók versengése
Jugoszlávia polgárháborúba torkolló véres széthullása bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy a Balkán leváljon a keleti blokkról, és alrégióként érvényesítse magát az európai színtéren, amely — bűntudata folytán — teret engedett a háborúra és az identitásváltásra reflektáló erőteljes munkáknak. A kilencvenes évek legfőbb jellemzője kétségkívül a Balkán felfutása volt, amelynek kezdeti lökést adott Jugoszlávia viszonylagos különállása a szocialista tábortól és az ebből fakadóan lényegesen kiterjedtebb networkjének gyors mobilizálhatósága. Hátszelet biztosított ehhez az alrégió teoretizáltsága is, de a piac egzotikuméhsége sem hagyható ki a tényezők közül.
A végeken, az egykori szocialista tábor perifériája továbbra is megőrizte éberségét és többfelé figyelését, azaz a margó roppant előnyét, ami ellene munkál az elkényelmesedésnek, szemben a középhelyzet bénító jellegével, ami viszont csalóka helyzeti előnyt sugall. Az erre alapozott kultúrfölénytudatnak egy alapvetően soknemzetiségű és multikulturális térségben semmi hitele sincs: a koncepció politikailag már többször megbukott, művészetileg pedig tarthatatlan. Végképp nem szerencsés különutasságra, esszenciális magyarságra hivatkoznunk, mert az időtlen és mozdulatlan identitások kora lejárt, s puszta létük is megkérdőjeleződött a velük kapcsolatos kritikai diskurzusban. De már csak azért sem, mert erre nincs kereslet. S lehet ugyan makacsul szembemenni a jelennel és a világgal, ám ez biztosan azt eredményezi, hogy átívelnek rajtunk a történések.
Van viszont fogadókészség a posztszocialista állapot feltérképezésére — a szocialista maradványok, a populista nacionalizmus és a rasszizmus elegyének elemzésére — és a belőle fakadó életérzés, lehetséges egyéni mozgástér (beleértve az alkotásét is) megragadására, illetve a hasonló, poszttotalitárius, posztapartheid, posztkolonialista tapasztalatokkal való konfrontálásra. (Ezt példázza a horvát WHW csoport tevékenysége és az általuk rendezett Isztambuli Biennále.) Bízvást hozzászólhatnánk mi is ehhez a diskurzushoz, hiszen rendelkezünk megfelelő munícióval, de először saját magunkkal kellene szembenéznünk: a múltunkkal, a megélt traumákkal, tragédiákkal, hogy képesek legyünk a jelen súlyos dilemmáit, ellentmondásait kezelni. A társadalomból való kivonulás és a bezárkózás a stúdió magányába a formai kérdések firtatása céljából aligha tesz erre alkalmassá — annál inkább a kommunikáció, a társadalmi problémákra való fogékonyság, a kollektív felelősségérzet és a kollaboráció. (Az új évezredben erről a platformról kerültek be szlovák, román, észt művészek, az említett horvát kurátori kollektíva s egy lengyel művészettörténész-vizionárius, Piotr Piotrovszkij az érdeklődés homlokterébe.)
A közbeszéd nem adja könnyen magát, dolgozni kell érte művésznek, kurátornak, teoretikusnak és kritikusnak egyaránt, az intézményekről nem is beszélve. És nem is könnyen ragadható meg, hiszen még terminusait, beszédmódjait illetően is állandó mozgásban van: folyamatosan, gyors egymásutánban más és más témák, attitűdök kerülnek releváns, „sürgősséggel” bíró helyzetbe. Ha valaki fel akar szállni a mozgó vonatra, fel kell vennie a sebességét. Ez éppúgy érvényes a művészetre, mint a teóriára: vagyis az értelmezési keret mozgásától sem lehet eltekinteni, ha egy adott ponton interveniálni akarunk. Magam nem osztom azt a vélekedést, miszerint a hazai műkritika túlteoretizált lenne. Éppen az ellenkezőjét, a színtér teóriafóbiáját tapasztalom, szemben például a naprakész román vagy lengyel szcénával. A deskriptív, kompilatív és „élménybeszámoló” jellegű kritikával szakmai vitában nincs mit kezdeni.
Ezenközben nálunk a kurrens teóriák csak esetlegesen vannak lefordítva, és jószerével még azok sem épültek be a művészetről való beszédmódba. És nem áll rendelkezésre semmilyen összefoglaló angol kiadvány sem arra az esetre, ha egy kóbor érdeklődő áttekintést szeretne kapni a kortárs magyar művészetről. (A nemzetközi színtér által nagyra tartott, hatvanas–hetvenes évekbeli ikonikus figurákról — Erdély, Hajas, Szentjóby — sem lehet angolul olvasni.) A környező országok ezt a tevékenységet komolyan veszik, kétnyelvű színvonalas folyóiratok (IDEA), áttekintő kiadványok (East Art Map; Impossible Histories — Historical Avant-Gardes, Neo-Avant-Gardes and Post-Avant-Gardes in Yugoslavia 1918–1991; New Phenomena in Polish Art after 2000; Polish! Contemporary Art from Poland) jelzik a diskurzusba való bekapcsolódás igényét és képességét. Minthogy azt sem hiszik, hogy a produktum légüres vagy ritka levegőjű térben születik és önmagában is megáll a lábán. Jelen akarnak lenni, és tisztában vannak a jelenlét kondícióival. Kérdés, hogy mi mit akarunk: integrálódni, csatlakozni, vagy kimaradni?
Műértő, 2011. június 8. oldal