Rudolf Stingel 1991-ben költözött Olaszországból Amerikába. Első, a Daniel Newburg galériában rendezett kiállításán a galéria padlóját puha, narancsszínű szőnyeggel borította. A szőnyeg színe visszatükröződött az üres, fehér falakról. Ready-made-el, talált tárggyal operáló, Duchamp-i gesztus volt ez, ugyanakkor pimaszul semmibe vette Duchamp figyelmeztetését a retinára ható művészet ellen.
Stingel közel 20 éven át készített olyan munkákat, amelyek egyrészt elcsábítják a szemet, másrészt vizsgálják az alkotói és a befogadási folyamatot. Szépség, humor, eufória, a demokrácia utáni vágy és jól kifejlett gazdaságossági érzék formálják Stingel művészetének magját. A festészet szeretetét kombinálja a posztmodern művészettel kapcsolatos gyanújával. Gyakran sikerül tökéletes egyensúlyt teremtenie a vizuális és konceptuális aspektusok között. A Whitney Múzeumban rendezett kiállításán mintha túl sok lenne az álmélkodást kiváltó, gondolat provokáló szépség. A galérián három aranyra arannyal festett, brokátok hullámzását idéző kép tükröződik vissza a tükörpadlóról. Az egész teret festménnyé változtatják, amelynek a kiállítás látogatóinak reflexiói is a részeivé válnak. 21. századi barokk válasz ez Robert Rauschenberg fehér festményeire, amelyeken a nézőik árnyéka válik a képek részévé. Egy hatalmas termet alumínium fóliával borított a művész, a fólián a mennyezetről lógó, óriási kristály csillár fényei verődnek vissza. A kiállítás látogatói rajzolhatnak a fóliára, amelyet már a közönség által alkotott textúrák, graffitik és karcolások borítanak. Stingel mottója a szentimentalitás nélküli optikai intenzitás. A képeket ismeretlen vizuális erőket sugárzó lapos felületekként fogja fel. Stingel művészete igen sok szálon kapcsolódik a nagy európai monokromistákhoz, Yves Klein és Piero Manzoni munkáihoz, és az olyan szkeptikusokhoz is, mint Albert Oehlen és Christopher Wool. Voltaképpen az Arte Povera amerikanizált verzióját teremtette meg. Stingel kedveli az olcsó anyagokat, mint például az alumínium fóliát és a műanyag habot. De nála ezek az anyagok nem depressziós hatásúak, hanem a vadonatúj, az ipari nagyon amerikai megfelelőjét adják. Nagy, építészeti léptékű, méretű műveket alkot, a színek és a várakozások túlteljesítése a művek esszenciális részei. A vizuális gazdagságot a szikárság ellensúlyozza, a látványosságot a banalitás egyenlíti ki. A műalkotás folyamatai áttetszőek és a lehető legegyszerűbbek. A technikai tudás állandó revízióra kerül és mindig kevésbé centrális, mint a gondolat, ahogy az absztrakció is kevésbé fontos, mint a fizikalitás. A kiállítás része négy, nagyméretű, krém- és szénszínekkel megfestett, fotórealista önarckép is. Az egyiken a fiatal, frissarcú, katonaruhát viselő művészt láthatjuk, a másik hármon a hotelszobájában matató, megöregedett, szomorúvá, bölcsebbé vált Stingelt láthatjuk. A kiállítás festészet és hordozható tárgyak között váltakozik. Az egyik teremben 1987 és 1994 között született, alapszínekkel ornamentált, ezüst festményeket láthatunk, amelyek a művész folyamatokra, csillogásra és talált tárgyakra vonatkozó nézeteit sűrítik magukba. A képekhez egy könyvet is mellékelt Stingel, benne a hasonló képek készítésére vonatkozó instrukciókkal. A könyv alapján bárki festhet egy Stingel képet, mondja a kiállítás katalógus. A műanyaghabból készült munkák a festészet luxus-státusán gúnyolódnak. Rózsaszínű műanyaghabba felnagyított ecsetvonásokat vágott a művész. Láthatunk olyan műanyaghab felületeket is, amelyeken hígítóba mártott csizmákban járkált Stingel, a hígító feloldotta a műanyaghabot, nagy, szétfolyó lábnyomokat eredményezve. Jackson Pollock táncolt festékpettyekkel borított vásznait festve. Az olasz Alpokban született Stingel egyszerűen átsétál munkáinak vakító fehér felületén.
Whitney Museum of American Art
(2007. június 28. – október 14.)