A világhírű karlsruhe-i Zentrum für Kunst und Medientechnologie (ZKM) öt évvel ezelőtt indította el a kortárs művészet átfogó leírását célzó kutatását, amelyet Hans Belting vezetett. Ennek keretében az évek során szimpoziumokat, workshopokat, residency-programokat, konferenciákat szerveztek. A projekt 2011-ben kulminált, mikor a The Global Contemporary című kiállítás mintegy száz művész munkáján keresztül próbálta prezentálni a kortárs, globális művészet helyzetét. Igazi betetőzése ugyanakkor a hónap végén záró Nothing to declare? című, a berlini Akademie der Künstében (ADK) megrendezett kiállítás.
A több éves munka és a kiállítás nem kisebb feladatot vállalt magára, mint tisztázni a művészet elmúlt húsz évének karakterisztikáját. Szemlét tartani a nyolcvanas évek vége óta történt változások felett, és nyomába eredni azoknak a tényezőknek, amelyek a modern művészet paradigmáitól elválasztják a posztkoloniális, hidegháború utáni művészet polarizált, centrum nélküli működését.
A Nothing to declare? és a tavaly publikált, Peter Weibel, Andrea Buddenstieg és Hans Belting által szerkesztett könyv/katalógus finoman próbálja letapogatni azt a folyamatot, amely korunk művészetéhez vezetett – mind intézményi működésében, mind elméleti és gazdasági tekintetben.
Már „senkié“ a nyugati művészet
Belting és csapata tudatosan próbálta saját kutatását egy jól felvázolható narratívába emelni. Ez az 1989 utáni művészet újrarendeződésének a története, amely időről-időre rákényszerít, hogy számot vessünk a modern művészetfelfogásról. A művészeti globalizáció adventjének politikai eseményei ismertek (a dél-amerikai államok demokratizálódása, a Tienamnen-téri vérengzés, a hidegháború vége, a kommunista blokk felbomlása, az apartheid-rendszer megszűnése). Emellett a technológiai fejlődés (internet, telekommunikáció), vagy a filozófiai áramlatok (a posztstrukturalizmus, a dekonstrukció, a Spatial Turn, vagy a posthistorie gondolati hagyománya), és ezekkel egy időben a gazdasági globalizáció, az újkapitalizmus kiépülése vezetett a művészeti jelenhez. Ebben a nyugati művészeti tradíció többé már nem tekinthető monopolizált terméknek, és többé senki privilégiuma. Inkább művészetek közös egymás mellett élése, amely felszámolta a modernség világművészetének utópiáját, amely még mindig a kolonizáció keretei között tudott csak elgondolni egy átfogó, internacionális művészeti közösséget.
Pieter Hugo fotója – az ő munkáiból most nyílik kiállítás a budapesti Ludwigban
Nollywood, Chris Nkulo and Patience Umeh, Enugu, Nigeria 2008 © Pieter Hugo.
Courtesy Stevenson, Kapstadt/Johannesburg und Yossi Milo, New York
Global Art
Mind a Nothing to declare?, mind a könyv (címe azonos a 2011-es kiállításéval) ezen történelmi előzményekre alapozza a globális művészet korszakának elkerítését. A könyv és a berlini kiállítás is végigmegy azokon a fontos, történelmi jelentőségű kiállításokon, amelyek előmozdították a globális művészet kialakulását, és lényegében kiharcolták a korábban a paradigmatikus művészet köréből kizárt, outsider művészek, országok egyenjogúságát. A fordulópont természetesen a Westkunst-on kívüli művészeti termékek, a korábban harmadik világnak nevezett, kolonizált területek kulturális örökségeinek másfajta szemlélete, azaz a művek „kiköltöztetése” az etnográfiai múzeumokból a művészeti múzeumokba. Bár az 1984-es MoMában megrendezett Primitivism kiállítás még mindig mint csupán a nyugati, established művészet inspirációjaként tekintett például az afrikai törzsi művészetekre, az 1989-es, Pompidouban megrendezett Magiciens de la terre (A föld varázslói) egyenrangú kiállítókként mutatta be a meghívott afrikai, ázsiai, dél-amerikai alkotókat. Az 1996-os Peter Weibel által rendezett grazi Inklusion: Exklusion kiállítás (amelynek gondolatiságát a kurátor bevezető szövege is tükrözi a katalógusban), valamint a 2002-es Documenta 11 (kurátor: Okwui Enwezor) gyakorlata is már a globalizált, az eurocentrizmustól megtisztított, új, globális művészeti berendezkedést jelzi.
Robbanó piacok
A Nothing to declare?, és a kötet további fontos pontja ugyanígy a művészeti piacra való utalás. A kiállításon dokumentumokat láthatunk például Damien Hirst műveinek 2008-as aukciójáról, és statisztikákból, diagramokból értesülhetünk, hogy az aukciós házak, a kereskedők és a művészeti vásárok közös forgalmából legnagyobb arányban immáron Kína részesedik. 2011-ben például 36 millió mű cserélt gazdát, összesen 46 milliárd euróért, Kína pedig ezeknek a tranzakcióknak majdnem a felét, 46 százalékát bonyolította le. A kiállítás az aukciós házak terjeszkedéséhez hasonlóan sorra veszi a biennálék számának elképesztő növekedését, és bemutat néhány olyan kiállítóhelyet, amelyek valamilyen formában a globalizációs folyamatra reagáltak működésükben, építészeti karakterükben (kezdve a fülöp-szigeteki Vargas Múzeumtól az Abu Dhabi-i monstre komplexumig).
A mostani berlini kiállítás ezt az óriási információanyagot egy látványos installáción keresztül mutatja be. A trans_actions egy körül-belül tízméteres sugarú körben futó vásznon, hat projektorral vizualizálja a művészek mozgását a Földön, a művészeti piac eladási mutatóit, a biennálék terjedését. A sötét, televíziós stúdiók futurisztikus hangulatát sugárzó vetítőteremben csak kapkodhatjuk a fejünket, miközben a több mint 13 ezer művész, 100 biennálé, 51 művészeti vásár és több mint száz aukciós ház adatait feldolgozó digitális látványt szemléljük, számítógépes hangokat idéző, gyakran monumentális jellegű zenei aláfestés kíséretében.
Ben Lewis,The Great Contemporary Art Bubble, 2009
Video, 90 min © Ben Lewis
Tranzakciók
A trans_actions lényegében a Nothing to declare? legfőbb eleme. A berlini Akademie der Künste ugyan áthozott pár művet a karlsruhe-i kiállításról, ezek azonban – úgy tűnik – csupán illusztráció gyanánt szerepelnek. Míg a ZKM hét tematikus részre osztotta a kiállítást, és így próbálta prezentálni több mint száz művésznek a Global Art-hoz fűzött reflexióit, addig az ADK-s kiállítás 15 művész alkotásával csak kiegészíteni tudja a tárlat dokumentáló jellegét, és kicsit homogénebb képet mutat, mint a The Global Contemporary. Mind a thaiföldi Araya Rasdjarmrearnsook, a pakisztáni Nusra Latifa Qureshi, a kínai Miao Xiaochun, a török Halil Altindere, az orosz AES-csoport fotóikban, videóikban, installációikban a civilizációk, a történelmileg különböző kulturális örökséggel rendelkező közösségek közötti viszonyra kérdeznek rá. A kevésbé didaktikus műveket például a dél-koreai Ho-Yeol Ryu-tól látjuk, akinek 2005-ös Reptér című képe a digitális képkészítés egyik leghíresebb darabja, vagy a dél-afrikai Pietet Hugótól, aki Nollywood sorozatában elképesztő portrékon keresztül mutatja be a helyi filmek, a társadalom, és a mindennapok esztétikáját. Enyhe vigasz a mai helyzetben, hogy az ő kiállítását nemsokára a Ludwig Múzeumban tekinthetjük meg.
Ho-Yeol Ryu, Airport, 2005
© Ho-Yeol Ryu. ZKM | Karlsruhe
Önbevallás
A The Global Contemporary, a Nothing to declare? illetve a katalógus, az évek alatt megszervezett konferenciákkal és hasonló kísérő eseményekkel együtt egy hatalmas projekt termékei. A globalizált világ, a multikulturalizmus, a mobilitás, az internet korszakának művészetét tekinti át, amelyben természetesen a globális mellett mindig a lokálison, a helyin van a hangsúly. A globalizáció a művészetben mindig „glokalizáció”, viszont nem érzem, hogy a puszta, egyébként igazából mindenki által látható művészeti, intézményi, geopolitikai változások mit mondanak nekünk? Vagy: ezeknek a felderítése milyen válaszokkal jár? Azoknak, akik például mégiscsak egy európai környezetben találkoznak a világ művészetével – nekünk hogyan kell befogadni a globális művészetet? Magunknak milyen identitásbeli kérdéseket tegyünk fel, hogy a globális művészet egyáltalán működjön? Mit kell gondolnom például a világról: a hatvanas évek kambodzsai filmművészetéről, ami emberéletekkel együtt tűnt el a semmibe, a ruandai genocídiumról, a fukusimai menekültekről? Milyen viszonyba kell lépnem ezekkel az emberekkel, hogy egyáltalán értelmes legyen a nemzetközi kurátori rendszer, és a biennálék rendszere, ahol helyi kulturális problémák közvetítődnek a világ legkülönbözőbb, legtávolibb pontjain? Mit kell gondolnom saját művészeti hagyományomról, a modernségről?
Érzésem szerint egyszerűen tisztázatlan maradt a művészet fogalmának a kérdése; amellyel egy nagyon konkrét környezetben, konkrét időn keresztül filozófusok, művészettörténészek foglalkoztak. Ez a művészet mennyiben tekinthető globálisnak, ha technikájában, működésében, autonóm-jellegében (tehát művészeti mivoltában) ugyanolyan marad, mint volt – még ha kortárs, contemporary, örökké jelen idejű is?
A projekt tehát nem teljesen fedte le a globalizáció teljes problémakörét – ez szinte lehetetlen is volna. Elsősorban tényszerű megállapításokra, történelmi visszatekintésre, a piac, az intézményi működés és a fordulópontok felderítésére tett kísérletet – és elég szép munkát is végzett. A The Global Contemporary című könyv fontos kordokumentum, és száz év múlva is lenyűgözi azt, aki a kezébe veszi. És, hogy ő mit gondol majd minderről? Természetesen ez az örök kérdés – akkor is, ha kortárs művészetről beszélünk.
Nothing to declare?, május 26-ig, Berlin, Akademie Der Künste