Annak is érdemes felkeresnie a „cívis várost”, aki látta már Budapesten Sándorfi István első hazai bemutatkozását. Az Erdész & Makláry Fine Arts galéria novemberi kamaratárlatán a rendelkezésre álló tér eleve korlátozott volta miatt csak tizenöt művet lehetett látni az öt évtizede Párizsban élő magyar festőművésztől, a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központ azonban félszáz alkotást tár június 3-áig az érdeklődők elé.Sőt, a „kulisszatitkok” közé tartozik, hogy a kiállítás kurátorai – Makláry Kálmán és Gulyás Gábor – kissé „túlbiztosították” magukat, és több esztendős előkészítő munkával összesen hetven művet gyűjtöttek össze erre az alkalomra a művész minden alkotói periódusából, 1975-től egészen tavalyig. Ennek logisztikai megszervezése, biztosítása és utaztatása a tetemes költségek mellett nem kis munkával járt, ha meggondoljuk, hogy a monumentális méretű vásznakat amerikai, francia, olasz és magyar magángyűjteményekből kölcsönözték az életműkiállításra. A mennyiségi „veszteség” viszont kimondottan minőségi nyereségként könyvelhető el, hiszen az eredmény egy levegős, elegáns és jól áttekinthető bemutató lett, amelyen sokszor egyetlen festmény tölt meg egy-egy tágas falmezőt, avagy elkerített terem-részleget. Így például a belépőt egy központi paravánon már messziről a Villanyvezeték mellett guggolva 1978-as saját aktja fogadja, amely egy háromszögbe foglalható póz, és akár kersztre feszített korpuszként is felfogható. Nemhiába adták a rendezők a reprezentatív seregszemlének A test színeváltozása kissé bibliai hangzású címet…
A meztelen emberi alak kezdettől fogva, mindmáig a legfőbb visszatérő motívuma maradt Sándorfi István piktúrájának, azzal a különbséggel, hogy amíg pályafutása elején szinte kizárólag önmagát festette lakásában – egyrészt anyagi, másrészt egyeztetési okok miatt – a nyolcvanas évek végétől a női modelleket részesítette előnyben. Ez utóbbiak hol egyedül, hol párban, vagy csoportosan szerepelnek, lehetnek fehér avagy sötét bőrűek, de férfitársaikkal közös nevezőre hozza őket a természetellenesen kifacsart póz, a hol megkötözött, hol megcsonkított, hol meg hiányzó testrész. Ahol pedig a figura teljes, ott valamilyen oda nem illő, drasztikus tárgy idegeníti el a kép szereplőjét a nézőtől, nehogy a festmény technikailag tökéletes kivitelezése túlontúl elandalítsa a figyelmes szemlélőt a környező valóság és rohanó korunk megkerülhetetlen kegyetlenségeitől. Épp itt kereshető talán a festő sajátos stílusának titka, amely a fotonaturalizmussal, vagy a hiperrealizmussal ellentétben mindig belevisz valamiféle mínuszt vagy pluszt az ábrázolásba, ezzel a mozzanattal előbb meghökkentve majd továbbgondolásra késztetve a nézőt. És talán ugyanebben a kettősségben rejlik képeinek a vonzereje is a nem éppen idilli összhatás ellenére, amelyet viszont a részletek lírai szépsége tesz elviselhetővé hosszú távon. Bizonyára ezzel magyarázható képeinek keresettsége is, hiszen a művész már évtizedek óta kizárólag megrendelésre dolgozik. Amint elkészül egy-egy munkája, máris kikerül a műterméből a szélrózsa minden irányába. Ezért kellett sziszifuszi munkával összeszedni most a világ távoli tájairól szétszéledt vásznait.
Valószínűleg ezzel a ténnyel és a szükséges anyagi háttérrel menthető az a fáziseltolódás is, hogy Európa-szerte Koppenhága, Róma, Párizs, München, Brüsszel és Basel, avagy az óceánon túl New York, Los Angeles és San Francisco nagy galériáinak Sándorfi-tárlatai után szülőhazájában csak most kerülhetett sor hasonló jellegű bemutatkozására. A késlekedésért azonban bőségesen kárpótol a sikerült tárlat mellett egy vaskos album is. A Makláry Artworks és a MODEM közös kiadásában egy 350 oldalas, gazdagon illusztrált könyv jelent meg teljes életművéről, egyszerre három nyelven – magyarul, angolul és franciául egyaránt. Így a magyar művészetbarátok tábora mellett a nemzetközi közönség érdeklődésére is számot tarthat ez a külcsínnel és belbeccsel egyformán bővelkedő tanulmánykötet.