A három művész munkáinak közös vonása a festőiség, amely Michael Ackerman és Lorenzo Castore esetében a technikában, Richard Dumas esetében a kompozícióban jelentkezik. Ackerman  vagy Castore képeinek „elrontására” – szemcsés, bemozdult fotók – két könnyű magyarázatot hozhatunk. A gesztusértéke, hogy e képek egyrészt pillanatnyiak, másrészt „amatőrök”: azaz kellően intimek, személyesek ahhoz, hogy érdekes legyenek.
Alkalmi, titkos események nyomai rögzülnek – alátámasztja ezt a beállítások egy része; mulatók, bárok asztalainál ülő magányos alak bámul a kamerába, börtönszerű helyiség fala mellett lehorgasztott fejű figura mereng; átszövi a képeket a megjátszott igyekezet, hogy közöljön velünk mindent, ami csak tud, de „sajnos” épp csak felizgatni áll módjában a nézőt.
A másik magyarázat a festői hatás keresése – ezt támasztja alá a képek nagy mérete is (és Ackerman magányosan álló hatalmas „vászna” egy teremben). Egyes képeknek ugyanis nincs áldokumentatív jelentése: inkább romantizáló városi tájképekre emlékeztetnek. Az elmosódottság itt nosztalgiát hordoz, megkönnyíti a beleérzést, elragadja a szemlélőt a realitástól.
Richard Dumas más világ – panoptikum és hullaház keresztmetszetében állunk. Fekete-fehér nagyméretű portrék függnek a falakon. Tekintetük, beállításuk akárha elmebetegeké vagy báboké lenne. A modellek hangsúlyozottan csak önmaguk másolata, tüntetően csak a képe annak, ami a valóságban Dumas lencséje előtt volt. A kiüresítés gesztusa és a közvetítő szerep (a mi valóságunk és a kép mögötti világ között) – merész a párhuzam – a bizánci ikonfestészetet juttatná eszembe, ha a kompozíciók csak egy kis nyugalmat hordoznának (nem teszik, de nem is baj).
Ackerman és Castore már annyira közeláll hozzánk, annyira személyes, annyira „hozzánk szól”, hogy számomra már alig jelent valamit – folyton a nézőt kívánja „dolgoztatni”, nekünk kell kitalálni mindent. Dumas üdítő ellenpontja ennek: sötét, masszív és kíméletlen.
(Mai Manó Ház, megtekinthető augusztus 26-ig.)