Alfred A. Knopf
kiadó, 2009, New York

Egy
összehasonlíthatatlan, megismételhetetlen mosoly az örökkévalóságnak. A
titokzatos mosoly, amelyet mindenki ismer. A mosoly, amelyet nem lehet
megfejteni. Sokan Leonardo da Vinci önarcképének vélik a Mona Lisát. Voltaképpen az is, ahogy minden kép, jó, vagy rossz
egyaránt, bármit, bárkit is ábrázol, végső soron alkotója önarcképe.

A 16.
században festett La Gioconda (hivatalos
címe: Lisa Gherardini, Francesco del
Giocondo feleségének portréja) a 19. század közepén vált igazán ismertté,
amikor felkeltette a születő szimbolista mozgalom figyelmét. Walter Pater
műkritikus 1867-ben esszét írt Leonardo művészetéről, amelyben Mona Lisát az örök
nőiesség misztikus megtestesüléseként fogalmazta meg, aki „öregebb, mint a
sziklák, amelyek között ül”, és aki „sokszor volt halott és megtanulta a sír
titkait.”

Leonardo da
Vinci az olasz reneszánsz idején, 1503-ban kezdte festeni a képet. Négy évig dolgozott
rajta, de nem tudta befejezni. Amikor 1516-ban Franciaországba költözött,
magával vitte a befejezetlen festményt és Clos Lucé-i otthonában még további
három évig dolgozott rajta. Röviddel 1519-ben bekövetkezett halála előtt
fejezte be a képet, amelyet asszisztense (sokak szerint homoszexuális
szeretője), Salai örököseitől vásárolt meg I. Ferenc francia király 4000 écu-ért. A kép a Fontainebleau-i királyi
kastélyt díszítette, mielőtt XIV. Lajos a Versailles-i palotába költöztette. A
francia forradalom után a Louvre adott otthont a Mona Lisának. Bonaparte
Napóleon a saját hálószobájának falára akasztatta a képet, amely az uralkodó
bukása után került vissza a Louvre-ba. Miután a szimbolisták felhívták rá a
figyelmet, a szemöldökök és szempillák nélküli nő szelíd mosolyában a Louvre látogatói gyönyörködtek évtizedekig. 1911. augusztus
22-ének reggelén Louis Béroud festő meglátogatta a Louvre Carré szalonját, ahol
a Mona Lisát öt évvel korábban elhelyezték. A kép helyén csak négy, a falba
ütött vaskampót talált. A kép eltűnését bejelentette a múzeum őreinek, akik
először azt hitték, hogy a Mona Lisát fényképezni vitték el a teremből. Néhány
óra múlva derült csak ki, hogy a képet ellopták. Ki és miért lopta el Leonardo
remekművét, ez R. A. Scotti Vanished Smile:
The Mysterious Theft of Mona Lisa című, az Alfred A. Knopf kiadó
gondozásában megjelent könyvének témája.

 

A detektívek
nem találtak nyomokat a helyszínen. Vad találgatások indultak a tolvaj
személyével és indítékaival kapcsolatban. Amerikai milliomosok gyakran kétes
eszközökkel jutottak klasszikus mesterművekhez azokban az időkben (sokszor
maguk is hamisítók áldozatai lettek). Lehet, hogy a Mona Lisát J. P. Morgan
megrendelésére lopta el a tolvaj? Lehet, hogy csak azért lopta el, hogy egy
hamisító másolatot készítsen róla, és azt adja el a milliomosnak? Lehet, hogy
egy Mona Lisa rajongó lopta el a képet? Szemtanúk vallottak egy égőszemű német,
vagy osztrák fiatalemberről, aki naponta órákig állt a festmény előtt, sóvárgó
tekintetét a festett asszony pillátlan szemébe fúrva. A Sorbonne egyetem
pszichológia professzora szerint könnyen elképzelhető, hogy a Mona Lisa egy
szexuális pszichopata foglya lett, aki „szadisztikus erőszakkal és fetisiszta
gyengédséggel” bánik vele, de vissza fogja adni a remekművet, miután kielégült.
A nyomozás szálai Pablo Picassóhoz és barátjához, Guillaume Apollainaire-hez
vezettek. A könyv írója is kezdetben mintha őket tartaná a legvalószínűbb
tetteseknek. „A hagyományos művészetek törvényen kívülijei, akik vadnyugati
cowboyokként vágtattak be a városba, hogy lemészárolják a reneszánsz
isteneket”, jellemzi az író a két művészt, akiknek szerinte a de Sade márki
által elsőként megfogalmazott modernista krédó – „A művésznek meg kell ölnie a
saját apját.” – adhatott motivációt. Apollinaire a múzeumok lerombolását
követelte, „mert azok megbénítják a képzeletet.” Picasso azt panaszolta, hogy
„a hibáinkkal és lelki szegénységünkkel fertőztük meg a múzeumok képeit.” A
csínytevő haverok megbízottja, Apollinaire titkára gyakran látogatta az alig
őrzött Louvre-t, hogy műalkotásokat csenjen. A titkár révén, a Louvre
gyűjteményéből jutott Picasso két kis ibériai szoborhoz, amelyeknek vonásai
hamarosan feltűntek az Avignoni
kisasszonyok című mesterművén. Apollinaire-t le is tartóztatták a Mona Lisa
ellopásának gyanújával. Picassót is kihallgatták, aki megszeppenve barátja
ellen vallott. Cserébe Apollainaire is megvádolta Picassót a kép
eltulajdonításával. A lopást, Picasso vallomása ellenére nem tudták a nyomozók
Apollinaire-re bizonyítani, így kénytelenek voltak szabadon engedni a költőt.
Két év múlva Vincenzo Peruggia, a Louvre egy magát olasz hazafinak valló,
kétkezi munkás alkalmazottja bukkant fel a Mona Lisával Firenzében. Az Uffizi
Galériának próbálta eladni a képet. Úgy gondolta, hogy a Mona Lisának vissza
kell térnie hazájába, ezért lopta el, s csempészte ki kabátja alatt a
Louvre-ból, vallotta Peruggia az olasz rendőröknek. Bűnéért az Olaszországban
nemzeti hősként ünnepelt tolvaj csak néhány hónapos börtönbüntetést kapott. A
Mona Lisát a következő hónapokban tömegek érdeklődését kiváltó
vándorkiállításon mutatták be szerte Olaszországban, mielőtt visszaadták volna
a Louvre-nak. Az eltűnése és felbukkanása között eltelt két évben számos igen
jó minőségű másolat készült a festményről, amelyek óriási összegekért találtak
gazdára a kirobbant szenzáció következtében.

 

Nehezen
elképzelhető, hogy a tanulatlan olasz munkás egyedül tervelhette ki, követhette
el a bűntényt, találhatott volna szakképzett hamisítókat a festmény
lemásolására, de feltételezett megbízóit, segítőit sohasem találták meg a
francia hatóságok. Alphonse Bertillon, a kor legnevesebb francia kriminológusa
évtizedeket töltött a bűntény felderítésével, de nem jutott eredményre. Az
olvasóban felmerül a kérdés: lehet, hogy az olasz munkás Picasso és/vagy
Apollinaire megbízásából lopta el a Mona Lisát? A két művész bőségesen elég
képzelőerővel rendelkezett a bűntény kiterveléséhez, bizonyára ismerték Európa
legjobb képhamisítóit, s nem utolsó sorban bizonyára remek modernista tréfának
tarthatták az akciót.

 

Utóiratként R.
A. Scotti könyvének ismertetéséhez érdemes egy hasonló, megtörtént művészeti
akciót felidézni. A bűntény helyszíne a berlini Nationalgalerie. Az idő 1976
tele. Egy ismeretlen férfi lekap egy festményt a kiállító terem faláról és
futni kezd vele. Az őrök üldözik, lőnek is rá, de nem találják el. A tolvaj az
utcára jut egy vészkijáraton át, és eltűnik az utca forgatagában. Zsákmánya
Hitler egyik kedvenc festménye, Carl Spitzweg Szegény költő című képe. A képen az éhező költő nyomorúságos
szobájának ágyán fekszik, a mennyezet résein becsorgó esőtől lyukas esernyővel
igyekszik védeni magát, az ágy lábánál patkányok futkároznak. „Baloldali
terroristák lopták el a gyönyörű festményt!”, „Török vendégmunkás lopta el a
szép képet!”, ilyen és hasonló szalagcímekkel tudósított a bulvársajtó az
eseményről. Cikkeikhez a helyszínen, a bűntény során készített fényképeket is
mellékelnek. Mindegyik bulvárlap más tolvajról készített képet közölt.

 

Az igazi tolvaj
a festménnyel a Kreuzberg negyedben, egy török vendégmunkás és családja
lakásában rejtőzött el, bűntársa, egy fiatal nő társaságában, aki figyelőként
vett részt az akcióban, és filmre vette a lopást. Az ellopott képet a nappali
szoba falára akasztották, szentképek és más giccsek társaságában, amelyek,
véleményük szerint tökéletesen illettek Hitler kedvenc festményéhez. A bűntény
estéjén felhívták Dieter Honisch-t, a Nemzeti Galéria igazgatóját és közölték
vele, hogy visszaadják a festményt, ha meglátogatja őket a rejtekhelyükön. A
rendőrség lezárta az utcát és kommandósok rohamozták meg a lakást. A párt
letartóztatták, kihallgatták, majd két nap múlva szabadon bocsátották.
„Bolondok voltak a tolvajok!”, írták a bulvárlapok. A tolvajok két nemzetközi
hírű művész, Ulay és Marina Abramovic voltak. A gondosan kitervelt és
dokumentált bűntény művészeti akció volt, egy a hasonló veszélyességű
performanszaik sorából. Az inspiratív akció dokumentációját két évvel
megtörténte után, Ulay és Marina Abramovic vendégeként láttam.