A rokokó stílus az 1700-as évek elején, XV. Lajos és szeretője Madame Pompadour korában, a barokk fellágyulásaként alakult ki Franciaországban, és mindmáig velünk él. Ha a mai képzőművészetben ritkábban is bukkan fel, ott tobzódik a katolikus templomainkban, apró szobrok, nippek formájában némely polgári családok, eltündéresült, öreg nagynénik tükrös vitrinjeiben, és ott kígyózik a kósza szellők irányította gondolkodásunkban, megfejthetetlen bonyolultságú viselkedésünkben, politikánkban, legfőképpen irodalmunkban (l. például Esterházy Péter redundancián, milliónyi sehová nem vezető, vagy önmagába visszatérő mellékszálon alapuló, a nyelv kifogyhatatlan lehetőségeiben lubickoló, az egyenes beszédet kínosan kerülő írásművészetét).
Maga a „rococo” szó a 19. században született, a francia „rocaille” (a mesterséges barlangok – „grotto” – kagylókkal és sziklákkal való díszítése) és az olasz „barocco” (barokk) szavak kombinációjaként. Sokak számára a rokokó egyet jelent a felszínes hedonizmussal, a kifinomult és szellemes, de spirituális mélységet nélkülöző dekorációval. A modernizmus szigorán nevelkedett szem a rokokót frivolnak látja. A stílus az 1730-as években érte el csúcspontját Franciaországban. Az építészetből (Nicolas Pineau) és bútortervezésből (J. A. Meissonnier) átterjedt a festészetre és szobrászatra is, ahogy azt Antoine Watteau és François Boucher művészete példázza. A rokokó megtartotta a barokk bonyolult, összetett formák és aprólékosan kidolgozott motívumok iránti igényét, míg megnyílt a távol keleti (elsősorban kínai) formavilág és az aszimmetrikus kompozíciók felé. Madame Pompadour ötletére a kínai porcelán vázákat gazdag díszítésű, ezüstből és aranyból készített fogantyúkkal, fedőkkel, talapzatokkal látták el. Megjelent és az arisztokrata szalonokból a polgári lakásokba is átterjedt a zománcfestészet: zománcképek ékesítették a legalapvetőbb használati tárgyakat, hajkefék, tűzpiszkálók, evőeszközök fogantyúit, kilincseket, medálokat, órákat. Híressé váltak a finom motívumokkal díszített, gyakran aranyozott Sévres-i porcelánok. Rokokó díszek jelentek meg a nyomatokon, a katolikus templomok oltárain és falain, szentségtartóin, gyertyatartóin, csillárain. Franciaországból kiindulva a stílus gyorsan szétterjedt Európában, különösen Németország és Bohémia katolikus részein, Poroszországban, és Ausztriában, megjelent Oroszországban is (l. Szentpétervár Nagy Katalin által építtetett palotáit). A korabeli építészek előszeretettel borították a belső terek falait felhőszerű, habos stukkóval. Zenében Mozart művei tükrözik legjobban a rokokó stílus és életérzés térhódítását. Olaszországban a Borromini és Guarini által tervezett turini, velencei, nápolyi és szicíliai épületekben manifesztálódott először. Az európai országok többségénél puritánabb, merevebb Angliában a rokokót kezdetben „francia ízlésnek” (French taste) hívták megvetően, és bár az ottani építészetben nem jutott dominanciára, megjelent az evőeszközökön, a porcelánokon és a selymeken, Thomas Chippendale bútorain. William Hogarth Analysis of Beauty (A szépség vizsgálata) című, 1753-ban megjelent könyvében adott elméleti bázist az addig az angol művészek által gyanakvással és gúnnyal figyelt stílusnak. Kifejtette, hogy a rokokó kecses ívei és kígyózó formái, a klasszicizmus egyenes vonalaival és köreivel ellentétben nemcsak a művészetben, hanem a természetben is a szépség alapjai. A rokokót a felvilágosodás kialakulásával egy időben, 1760 körül, Voltaire és Jacques-François Blondel kezdték el kritizálni, felszínesnek, degeneráltnak bélyegezve a stílust. Az 1780-as évek közepére kiment a francia divatból, játékossága, kiszámíthatatlansága, vidámsága helyére a neoklasszicizmus rendje és komolysága lépett, ahogy azt például Jacques Louis David művészetében megfigyelhetjük. A 18. század végén Németországban gúnyosan „Zopf und Perücke”-ként (copf és paróka) emlegették és Copf stílusnak kezdték el nevezni. Olaszországban tovább maradt népszerű, egészen a napóleoni kormányokkal megjelenő empire stílus térhódításáig. A rokokó 1820 és 1870 között ismét divatba jött, először Angliában (ahol tévedésből akkor már XIV. Lajos stílusának nevezték). Franciaországban Delacroix művészetében és a korabeli építészetben és bútortervezésben figyelhetjük meg a rokokó szemlélet újraéledését.
A New York-i Cooper-Hewitt múzeum 2008. július 6.-ig látható Rococo: The Continuing Curve, 1730-2008 című kiállítása 370 rokokó, vagy a stílus által inspirált tárgyat mutat be, amelyek – Franciaországon, Németországon, Olaszországon át Guatemaláig – azokban az országokban készültek, amelyeknek kultúrája az elmúlt csaknem három évszázadban befogadta ezt a játékos, a túlburjánzó dekorációban és aszimmetriában örömét lelő életérzést. Láthatunk hatalmas, kagylóformájú, ezüstből, Meissonier műhelyében, 1735 és 1740 között készült, ezüstből megformázott káposztaleveleken álló levesestálat, amelynek fedőjét a benne egykor felszolgált leves tartalmának domborművei díszítik: fácán, rákok, zöldségek, gombák. Jean-Joseph de Saint-Germain aranyozott bronz kandelábere (1750) kifejezetten szürrealisztikus: valósághű fatörzs alján két életnagyságú madár ül, apró angyalka játszadozik szeszélyesen kanyargó balusztrádon és kibomló papírtekercsek hullámzó vizet formálnak. A gyertyákat a fatörzsből kinövő, álomszerűen tekergő ágakat borító virágkelyhekben helyezték el. Velencében készült az aranyozott kagylókkal, levelekkel, papírtekercsekkel és meghatározhatatlan motívumokkal díszített íróasztal, ajtóin festett virágcsokrok. A bútordarab szinte él, fergeteges életörömet kifejezve táncolni látszik íves, aranyozott lábain. Émile Gallé 1889-ben tervezte a görbe lábakra helyezett gyermek szánkót formázó, faragott virágokkal, kagylóhéjjakkal, tengeri lényekkel absztrakt motívumokkal és fürdőző istennőkkel díszített virágtartót. Az egyik leghíresebb magyar, a nemzetközi kurtizán és olasz politikus Cicciolina egykori férje, az amerikai brókerből lett művész Jeff Koons tervezte a tükröt, amelynek aranyozott kerete a báránnyal játszó gyermek Jézust formázza, Leonardo da Vinci egyik festményéből kölcsönözve.
Cooper-Hewitt National Design Museum, New York