A magyar népköltés remekbe szabott rigmusát Hofi Géza előadásából, egy bakelitlemezről ismerem. Ő a kijelentő mód helyett kérdést használt, amire mindenki felnevetett a nézőtéren – értették a csíziót. Várnai Gyula is érti, aki az acb Galériában Systema Naturae címmel állította ki legújabb munkáit.
Carolus Linnaeus svéd természettudós, orvos, botanikus 1735-ben publikált Systema Naturae című művére utal a címválasztás, és egyúttal magyarázatul szolgál a galériában látottakhoz is. Amikor Adolf Frigyes svéd király 1761-ben nemesi rangot adományozott háziorvosának, Linnaeus a nevét Carl von Linnére módosította. Az utókor így ismerheti a modern tudományos rendszerezés alapjainak megteremtőjét, aki bevezette a biológiai fajok kettős nevezéktan rendszerét. A szerteágazó érdeklődésű tudós nem csak a természet osztályozásának elveivel foglalkozott (ld. Systema Naturae), de a növények szexualitásával és az emberi betegségek kapcsán a szociális higiéniával is, ráadásul Svédországban a kórbonctant is ő honosította meg. A természet megismerésének és rendszerezésének tudományos alapjait tette le Carl von Linné – a megismerésen, regisztráción és osztályozáson alapuló elvet követi Várnai is, bár kissé elvontabb módon.
A kiállításéval azonos című installáció a tárlat főművének tekinthető, egy külön teremben kapott helyet. 830 darab gyufásdobozból álló vetítőfelületen egy szép felhős égbolt alkalmi látványa vonul, fejlődik és változik a szemünk előtt, miközben a mögötte lévő falon egy felhő piktogramja pontsorokból (pixelekből) rajzolódik ki. Várnai Gyula a gyufásdobozokat a megfelelő helyeken átlyuggatta, így a fény a meghatározott pontokon „átszúrja” a papírt és megalkotja egy stilizált felhő színes körvonalait. A változó méretű dobozok rendszert alkotnak, afféle koordináta-rendszert, vagy egyedi „milliméterpapírt”, amely segít a látottakat formai rendszerbe foglalni – és mindjárt kettőbe. Az elsődleges kép a néző felé nyitott és üres dobozokon látható, azokba mintegy belehelyezi Várnai a megfoghatatlant (a légköri jelenségek látványát), támpontot kínálva a mozgás és a változás megfigyeléséhez. A másodlagos kép, a falra vetült fény-árnyék pedig információszegény, stilizált forma csupán, ami ugyanakkor előhívja a jelképek mögött lévő tartalmakat, csak épp veszteségekkel. A megfigyelés az elsődleges aktusa a mű létrejöttének, majd a látvány rögzítésével Várnai a regisztrációt jeleníti meg, a rendszerezés pedig ebben a műben kétolvasatú. Az egyik dobozokból áll, mégsem skatulyáz be, a másik pontfényekből alkotja meg a megfigyelt jelenség redukált képét, azaz kioltja a megfigyelés tapasztalatait, mintegy közli: átadhatatlan élménnyel van dolgunk, amiből csak a kollektív ismeret továbbítható.
A két szélső terem fogja közre a Kifordított terek sorozatot, amiben a fotó elsődleges rögzítő eszközként szerepel: testrészletek, a csillagos égbolt vagy hóban a cipőnyomok pozitív, illetve negatív képe felosztott képegységeken, valamint térbeli formákra kasírozva jelennek meg. A fotók azonban sosem teljesen egyértelműek, mást mutatnak, mint amit ábrázolnak. Az érzékelés, látás, megfigyelés apró csapdáit állította fel itt Várnai, az egyértelmű és egyszerű látványt térbeli formaképzéssel illuzórikussá tette, pedig csak az értelmezés kulcsát nem adta át. A megfigyelő módszerének kritériumait megtartotta magának, ezzel is rámutatva a látvány és az ábrázolás természetének csapdájára.
A harmadik fő egységben a Bábeli könyvtár, az Almák és a Napóra installációk trilógiája fekete-fehérben és fényben úszik. Kétféle képtípust használ itt is Várnai: a falra festett kép és az ezt kiegészítő mozgókép találkozásával van dolgunk. A fal hordozza a piktogramot vagy az adott tárgy „lebutított”, információszegény, jelzésszerű képét (könyvespolc, fotel, gyümölcsös kosár), majd ezt egészíti ki animációval vagy video looppal. Az eredmény elég enigmatikus ahhoz, hogy gyors interpretációkba bocsátkozzunk. Mindenképpen fenoménekkel van dolgunk, ahol a természeti, tárgyi jelenségek megfigyelője adott (Várnai), és ő az elbeszélő is, aki megmutatja e jelenségek „üres” mivoltát, azt, hogy ezeknek más dologtól független, önálló mivolta nincsen. Az almáskosár fölé például rejtélyes kristályszerkezet képe vetül, valami tudományos tény ábrája, vagy annak illúziója.
A Napóra egy, a táj fölé magasodó fülesfotel, ami – óramutatóként – mozgó árnyékaival egészül ki. A Bábeli könyvtár harmadik szekrényének helyén pedig csigalépcső képe mutatja az utat, talán éppen kifelé a bábeli zűrzavarból. Az univerzum tudományos alapokon nyugvó, bizonyított tételei, amiket mi már nem csak észlelünk, de eredeteztetünk is valahonnan (vagyis nem csak látjuk, értjük is), ebben a szobában a mindenható tudomány játékos jelképeivé válnak. Várnai a körülötte lévő világ megfigyelését és rendszerezését végzi, mint sokan mások, de ő „kifordítja a teret”, és átértékeli a modernizmus tudományos attitűdjét. A valóság megfigyelése és hiteles lenyomatai Várnai műveiben megkérdőjeleződnek, itt a viszonylagosság kontextusának érzékeltetése a néző számára is az ismeretei újrarendszerezését igényli.
Ezért most újra kifordítom, befordítom. Mégis bunda a bunda?
acb Galéria
2011. 01. 27. – 2011. 02. 24.
