Festők világszerte évszázadokig olyan festményeket akartak festeni, mint a 16. századi velencei művészek, Tiziano és társai. Szerették volna, hogy képeiket ugyanaz a meleg, belső fény világítsa meg és színeik ugyanúgy éljenek, mint az olasz mesterek képein. Az itáliai reneszánsz nagyjai ismertek olyan anyagokat, technikákat, amelyek mindezt lehetővé tették, de titkuk a sírba szállt velük, gondolták és mindent megadtak volna, hogy megismerjék a régi tudományt.
Benjamin West (1783–1820) amerikai születésű festőművész autodidakta volt. Életrajzírója, John Galt szerint gyermekkorában indián barátai levitték a Delaware folyó partjára és megmutatták neki hogyan kell agyagból és medvezsírból festéket keverni. Keveset járt iskolába, s amikor 1792-ben az angol Királyi Akadémia elnöke lett, még írni és olvasni is alig tudott. Mindent, ami a festészethez szükséges saját magától tanult meg, illetve barátjától, John Wollastontól, az Amerikába emigrált brit festőtől leste el. Portréfestőként kezdte, majd áttért történelmi tárgyú képek festésére. Jó barátai közé tartozott Benjamin Franklin, a villámhárító feltalálója is, akinek arcképét is megfestette. Gazdag kliensei támogatásával West 1760-ban Olaszországba utazott, ahol Tiziano és Raffaello képeit másolta. 1763-ban Angliába költözött, ahol III. György király kérésére megfestette a királyi család tagjainak portréit. Ebben az időben festette leghíresebb képét, a Wolfe tábornok halálát is, amely a kor legtöbbször reprodukált festménye lett. A király 1772-ben udvari festővé és festményeinek gondozójává nevezte ki. Ő lett a Királyi Akadémia egyik alapítója. Számos amerikai művész, köztük Charles Willson Peale, Rembrandt Peale, Gilbert Stuart, John Trumbull és Thomas Sully tanult tőle festészetet.
Mint kora legtöbb festőjét, Benjamin Westet is foglalkoztatta a velencei festők elveszett titka. Elégedetlen volt saját műveivel. Laposaknak, életteleneknek találta őket. Úgyhogy nagy izgalom fogta el, amikor Ann Jemima Provis festőművésznő és apja, Thomas Provis azzal kereste fel, hogy egy régi kéziratot találtak, amely leírta, hogy milyen technikával dolgoztak az olasz reneszánsz mesterek. Meg is mutatták a kézirat néhány részletét Westnek, aki irányításukkal azonnal kísérletezni kezdett. Nem fizetett a titokért, nem is kötött szerződést Provisékkal, így nem tudta megakadályozni, hogy azok más festőket is beavassanak a régi technikákba. Egy nem túl nagy összegért (10 guinea) hét másik akadémiai tag is hozzájutott a velenceiek elveszett titkához. Abban állapodtak meg a kézirat felfedezőivel, hogy a titkos módszert és a kézirat létezését titokban tartják mindaddig, amíg Proviséknak nem sikerül még 53 másik festőnek is eladni a titkot.
A Királyi Akadémia 1797-ben megrendezett kiállításán West szenzációval rukkolt elő. Bejelentette, hogy kiállított Cicero felfedezi Archimédesz sírját című festménye egy nemrég megtalált kézirat alapján, a velencei mesterek régen feledésbe merült technikájával készült. A festményt és a többi festő hasonló technikával készült műveit azonnal megtámadták a kritikusok, akik szerint a képek meg sem közelítik az olasz mesterek alkotásainak minőségét. A végeredményeket látva hamisítványnak minősítették a kéziratot. West számára különösen kellemetlen volt a megszégyenülés, hiszen tőle, a Királyi Akadémia elnökétől mindenki tökéletes szakmai tudást várt el. A kritikusoknak igazuk volt. A Proves-féle kézirat valóban hamisítvány. Modern kutatók megvizsgálták a benne leírt technikát és alkalmatlannak találták a velencei festők kidolgozta minőség reprodukálására. Különösen a recept egyik eleme volt nyilvánvaló anakronizmus. A kézirat szerint a világos színek alá egy bizonyos, ébenfeketéből és porosz kékből kikevert „Tiziano árnyalatot” kell felvinni. A porosz kéket 1704-ben, csaknem két évszázaddal az olasz reneszánsz után találták fel, a velencei festők tehát nem használhatták ezt a színt.
Hét évvel a botrány után, a Királyi Akadémia 1804-es kiállításán Benjamin West bemutatta Cicerója egy újabb, konvencionális technikával készült változatát, amely sokkal szebbre sikerült, mint az első változat. A hamisított kézirat fennmaradt példányai és a botrány egyéb dokumentumai mellett mindkét változat része a connecticuti Yale Center for British Art Benjamin West and the Venetian Secret című, 2008. szeptember 18-án megnyíló kiállításának.