Harsogó színek kavalkádjába ütközünk a madridi Casa Encendida aktuális kiállításán. Az „Aztlán festői” című anyag az Egyesült Államok déli részére repít minket, és bepillantást enged az identitásukat kereső mexikói származású művészek konfliktusoktól terhes mindennapjaiba.Az élénk színek első ránézésre vidám, szinte giccses hatást keltenek. Amikor azonban alaposabban tanulmányozzuk a képeket, inkább valamiféle nyugtalanság, feszültség kezd eluralkodni rajtunk. A szexi madonnák, vidám zenés mulatságok és nagy evészetek mellett fatális autóbalesetek, nyomasztóan sötét utcák, fegyverek, illegális bevándorlók szerepelnek.
A történet gyökerei egy másfél évszázaddal ezelőtti háborúra nyúlnak vissza, amelynek egy 1848-as egyezmény tett pontot a végére. A megállapodás értelmében Mexikó 15 millió dollár fejében átengedte északi szomszédjának azokat a földeket, amelyek ma Arizona, California, New Mexico, Texas, Utah, Nevada és részben Colorado és Wyoming területét képezik. Az ott élő és ily módon külföldre szakadt mexikóiak kultúrája folyamatos, lassú változáson ment keresztül, amelynek egy új, két ország között lebegő identitás lett az eredménye. A huszadik század elején megindult emigrációs hullám következtében rohamosan emelkedett az egykori földjeiken dolgozó mexikóiak, a chicanók száma, akik a hatvanas években már jogokat követeltek maguknak. Megszületett a Chicano Civil Rights Movement.
A mozgalomhoz a diákok mellett később művészek is csatlakoztak, és a mexikói murális festészet által inspirálva ábrázolták populáris hőseiket. A hetvenes években saját közösségeik már önálló alkotócsoportként ismerték el őket, szélesebb körben Észak-Amerikában azonban csak nemrégiben kezdték elfogadni a független és autochton művészeti irányzat létezését. Az Aztlán Szellemi Terven nyugvó chicano művészet modelljéül az orosz és a mexikói realizmus, valamint a kubai forradalom szolgált. A muralista hagyomány folytatása főként az optimális klímának volt köszönhető. Los Angeles esetében ehhez még az is hozzáadódott, hogy az autópályák mellett futó kilométeres hosszúságú falak ideális alapot nyújtottak az alkotáshoz. Nem véletlen, hogy a chicano negyedek állandó díszlete a graffiti, ami a mexikói murális festészet egyfajta kiterjesztéseként is értelmezhető.
Jelen kiállítás a chicano művészet egy konkrét területére, a festészetre szorítkozik. Aztlán festőként egy viszonylag szűk csoport tagjait ismerik el, akik a mozgalom kezdeti időszakában léptek színre. A bemutatott csaknem 60 mű alkotói azonos generációhoz tartoznak, nagy részük egy városhoz, Los Angeleshez, ezen belül a konfliktív East LA városrészhez kötődik. Miután a hatvanas években megfogalmazott követelések közül sok teljesült, a művészek felhagytak az ideológiai célok elsődleges szolgálatával, és stúdióikba visszahúzódva saját intimitásukban mélyültek el. Frank Romero (Los Angeles, 1939), Carlos Almaraz (México DF, 1941), Wayne Alaniz Healy (Los Angeles, 1946), Chaz Bojórquez (Los Angeles, 1949), John Valadez (Los Angeles, 1951), Adán Hernández (Childress, Texas, 1951), Patssi Valdez (Los Angeles, 1952), George Yepes (Tijuana, 1956) és David Flury (Los Angeles, 1972) közelmúltban készült figuratív képei tükröt tartanak a valóságnak, rajtuk keresztül a chicano hétköznapokkal szembesülünk.
Megtekinthető: 2007. június 3-ig, Madrid, La Casa Encendida. A belépés ingyenes.