Szeptember 13-áig még látogatható a Tihanyi Apátság Galériájában Kecskés Ágnes textiltervező életműkiállítása. Az alábbiakban a katalógusban megjelent tanulmányt közöljük.
Dvorszky Hedvig: É L E T – K É P E K
A Tihanyi Apátságban egy művész munkáinak kiállítása ma már lényegesen többet jelent maguknak a műveknek a megmutatásánál. Az ok elsősorban a hely jelentősége, amelyet a magyar történelemben, és ezen belül is, a magyar kereszténység küzdelmes történetében betölt.
Tihany valóban szakrális hely, ahogyan azt a rendszerváltoztatás kezdeti éveiben ide is elérő változás nyomán dr. Korzenszky Richárd perjel úrnak egyházi kinevezése idején az akkori köztársasági elnök úr, dr. Mádl Ferenc mondotta.
Évszázados történelmi eseményeinek összegzését ama is az altemplom termeiben látható nagyszabású kiállítás foglalja magába. Tihany európai, keresztény és magyar történelmi jelentőségét a 2002-től itt tevékeny perjel úr újra felfedeztette, nem csupán a hatalmas művészettörténeti értékek helyreállításával, hanem eleven kulturális életének szervezésével, a helyi kisközösség építésétől kezdve szellemi értékeinek országos és nemzetközi kisugárzásáig…
Tihanyban kiállítani ma rangot jelent.
Kecskés Ágnes gobelinművész is minden bizonnyal ennek tudatában vállalkozott arra, hogy a mintegy négy évtizednyi alkotómunkáját ezen a helyen tárja a közönség elé.
Ki kell, mondjuk, mindig is az elit műfajok közé tartozott, akárcsak az ötvösöké, mivel magának a műnek a létrehozási folyamata az, ami a művességre alkalmassá tett emberi kéz gyakorlott tehetsége mellett, magába rejti azt a hosszas időtartamot is, amíg készül. E műfajok a gondolat anyagba „teremtésének” egyik különleges lenyomatává nemesülnek, de igazi művé csakis az alkotójuk eszmei elkötelezettsége teheti.
Kecskés Ágnes, a Széchenyi Művészeti Akadémia tagja, Munkácsy-díjas és egyéb szakmai díjakkal is elismert alkotó. Gobelinművei az eltelt évtizedek során szerepeltek Szeged, Komárom, Budapest, Zalaegerszeg, Köröm, Tata, Tokió, Svájc, Belgium, Lengyelország, Németország, Ausztria jelentős kiállítóhelyein, amint az életrajzában olvasható. Méltatói a magyar művészettörténet-írás kiváló szerzői, műveit jelentős köz- és magángyűjteményekben őrzik. Minden oka meglehet arra, hogy elégedetten vessen számot eddigi munkásságával.
Számomra az ő művei jelképezik a magyar történelem egyik legjellemzőbb mentális állapotát, a folyamatos megfosztottságot.
Erre kerestem magyarázatot, amelyre az ő szülővárosának, Komáromnak a történetében leltem rá.
2006-ban adta ki újra a komáromi Kecskés László Társaság az ő édesapjának, Kecskés Lászlónak (1913-1995) a „Komáromi mesterségek” c. 1978-ban megjelent könyvét. Olvastán elénk tárul a ma már fele részében az ország határain kívülre eső város gazdag polgári életformájának minden ága-boga. Megtudható, hogy milyen is volt az a polgári rend, amelyet a kézművesek, a gazdák, a kereskedők alkottak, akiknek elemi érdekük volt a tűz és a rendvédelem, és akiknek éppen a Duna melletti település helyzetéből fakadó mesterségek jelentették gazdasági életük alapját. A rend maga volt a munka alapja, amelyet a céhek szigorú mércéje szerint határoztak meg. De ez a rend képezte a mindennapi életet meghatározó emberi kapcsolatokat is, amelyben megvolt a helye a munkának és az ünnepeknek, a hit gyakorlatának és a tiszteletadásnak egy szabad város polgári méltóságával ötvözve. S hogy milyen volt a céhzászló meg az Úrnapi körmenet, miért viseltek fekete ruhát a menyasszonyok, és milyen jelentősége volt a céhlegények avatásakor a mesterasztalnak. Izgalmas, kézből le Gobelinművészet nem tehető olvasmány. Olyan, mintha egy rég elfeledett fiókmélynyi kötegre bukkanna a padláson az ember, amelybe modern, szépséges magyar nyelven merülhet el az aranymosók, vízimolnárok, csizmadiák, halászok, ötvösök, asztalosok, hajóácsok és szekeres gazdák hallatlanul érdekes világába.
Kecskés Ágnes komáromi ősei a naszádos szekeres gazdák között voltak. 1594-ben a Bécs meghódításáért vonuló törökök ellen vívott háborúban nemesi kitüntetést kaptak, Kecskés Máté hőstettéért. Amúgy pedig a honfoglalás óta itt élő őslakosok voltak, olyanok, akik újra meg újra felépítették a hol a tatár, hol a török dúlások, tűzvészek után gyakran földig rombolt várost. Ma már senki sem gondolná, hogy itt Mátyás királynak reneszánsz palotája állott, s kikötőjében gyakran állomásozott Bucentaurus nevű velencei aranygályája.
Szenvedéseik – amelyeket a feljegyzésekkel bőven ellátott Bibliájukba is feljegyeztek –, kitartást, szívósságot fejlesztettek ki bennük. Ezek a naszádos szekeres gazdák Komárom város megbecsült polgárai voltak. Véleményük megkerülhetetlen volt a városvezetés irányítását végző testületben. Az ő munkájuk határozta meg végeredményben az itteni gazdálkodás kereskedelmének egységes bonyolítását. Ez azt jelentette, hogy mindazt a terményt, amelyet ez a vidék előállított – búzától a lábasjószágokig –, a szekeresgazdák szállították messzire a Dunán és mellékfolyóin is, egy meglehetősen összetett műveletsor zseniális összehangolásával. Ez a hajóvontatás
felért egy jól megszervezett hadművelettel. A könnyedén szétszedhető szekerek, a lovak befogásának és a
vontatóvonalaknak a kimódolása, a vízsodrás és a zátonyok alapos ismerete, a termények be- és kirakodása, az egyes partszakaszokon kénytelen újra- meg újra előforduló lóúsztatásokkal, az egész művelet szerszámozásával
és még ezernyi dologgal nagyon komoly összehangolt munka volt a sok ember terményéért is vállalt igen nagy felelősséggel együtt. Másrészt meghatározó kapcsolatokat jelentett gazdák és szolgák között. Jellemformáló volt. A régi fényképeken megcsodálható, hogy ezeknek a nehéz munkákat végző férfiaknak és asszonyoknak mennyi lelki és fizikai erejük volt, hogy a mindennapi munkáik mellett színjátszó köröket, dalárdákat tartottak fenn, amelyekhez külön készített pazar öltözékeiket ma már a magyar nemzeti hagyományok legszebb darabjaiként
őrzik a múzeumok.
De a naszádos szekeres gazdák voltak azok is, akik, mintegy önkéntes katonai alakulat, saját költségükön lovas bandériumot állítottak ki, amelyet a város mindenféle vészhelyzetében azonnal mozgósítottak. A város vezetőinek megbecsülése ezért is megkülönböztetett jelentőségű volt irántuk.
Nos, ezeknek, s más céheknek a történeteit, egymáshoz való kapcsolataikat Kecskés Ágnes nem csupán az apai leírásokból, hanem azokból a személyes elbeszélésekből is ismerhette, amely a családok között élt.
Ez Kecskés Ágnes emberi és szellemi öröksége. Ez az a gondolati és érzelmi világ, amelyet műveiben megfogalmaz. Ez az a különbség, amely az egyébként kiváló pályatársai között, műveit egyénivé teszi. Mind-mind olyan hagyomány, amelyet Kecskés Ágnes nemcsak meg tudott őrizni lelke mélyén, hanem egyre
tudatosabban vállalta is azokat. Valamennyi, kisebb-nagyobb méretű munkája ezeket az emlékeket hordozza. Igen. A végzetes trianoni békeszerződés nyomán szétszabdalt országban. Az ősi Komárom nagyobbik fele a mai Szlovákiában van, a másik, amit Dél-Komáromnak hív ma is a köznyelv, magyar területen fekszik. Ágnes kétfelé megy „haza”.
És akkor, mindezen ország – csonkítás után. 1946-ban bekövetkezett a magyarok kitelepítése, amelynek Kecskés Ágnes személyes életében is számos, ide-oda vándorlás, hatalmas tulajdonvesztések és egyebek lettek a következményei. Minden fájdalom az idők teltével emlékképpé alakul. Kecskés Ágnes méltán híressé vált című gobelinje éppen úgy, amint az 1980 -as években akvarellként megfestett, később megszőtt című képeinek álomszerű sejtései, vagy a szinte meseszerű fák-sorozata, amely a jeges Duna-parti fák hófehérségét idézi halvány-kék tájban. [Némely műveit ma már a Komáromi Klapka György Múzeum, illetve a budapesti Iparművészeti Múzeum őrzi.]
Történelem van ezekben a művekben, magukba rejtve a marosvásárhelyi anyai ág és az egykor tisztán magyarok
lakta Észak-Komárom nemes büszkeségét, az apa elkötelezett hazafiasságát.
De Komáromhoz kötődik
Emlékeket
Dunakanyar
Víz alatt