A zágrábi MSU időszaki kiállítóterének első szintje egy valóságos bunker. Maradék-tér, félbe vágott, elveszített térfogat, sötét átjáróház, zeg-zugos útvesztő egy váratlan mozgólépcsővel az ismeretlenbe. Olyan szélsőségesen bizarr látványok élnek meg itt jól, mint ORLAN vértől csöpögő plasztikai sebészeti kísérlete idén tavasszal (illetve annak dokumentációja), legalábbis ez tűnik logikusnak.
Amikor azonban az új szezon beköszöntével Miljenko Horvat szigorúan rendszerezett, monokróm munkái kezdik átvenni a terepet, még nem egyértelmű, hogy meg is találják-e itt a helyüket, vagy elnémulnak majd a betonfalakon. Ám a művek csak látszatra sarkosak, az elsőként kifüggesztett alkotások a rendezés alatt színekkel és olyan expresszív gesztusokkal egészülnek ki, hogy mondandójuk szinte szétfeszíti a papír vagy a vászon struktúráját, sajátos kontrasztban a hellyel. A végeredmény ellentmondást nem tűrő rend, a felszín alatt világosan érezhető frivolitással, lázadással és spiritualizmussal. Horvat a Gorgona-csoportnak, a manifesztum nélküli, anti-art magazint kiadó zágrábi művészcsoportnak legfiatalabb tagja volt, 1962-től francia és kanadai emigrációból levelezett társaival. A csoport autonóm alkotók laza szövetségét jelentette, akik teljesen eltérő formában nyilvánultak meg, de Horvat láthatóan hozzájuk képest is külön utat képviselt. A technikák filozófiai mélyrétegeit mérnöki precizitással (szakmája szerint is építész) használva alkotta meg nagyon is érzéki konstellációit, hol fizikailag is rétegeket halmozva a felületekre, hol a legtisztább absztrakcióig jutva, a kétféle metódus pedig nem különíthető el egymástól az életművében. Párhuzamosan futó történetek ezek, a konstruálás mechanizmusa iránti szenvedélytől hajtott, a részleteket analizáló kutatói tevékenység részeredményei, szüntelen utazással és helyváltoztatással teli életformába ágyazva.
Egy időben foglalkoztatja őt a komputeres grafika hűvös kikalkuláltsága és fehérsége (Kompozíció I-V., 1971), és a metropoliszok utcáin málló plakátrétegek és graffitik esetlegessége és színei (Fotódekollázsok, 1972-73). Korai rajzai szinte zenei kompozíciók, automatikus rajzolás csapongó produktumai (1957-61), nem sokkal későbbi fotóin pedig geometrikus formákba rendeződik a tengerpart (Scheveningen – 2, 1962, Skagen, 1963), de a téli faágak organikus, törzsüktől elválasztott, tengelyesen tükrözött halmaza is (Paris, 1963). Amikor az embernek gyakornokként előbb lehetősége nyílik a művész mappájában turkálni a földön csúszva-mászva, persze sokkal több történet bontakozik ki, mint a kiállításban valaha. Végigkövetve az installáció válogatásának és elrendezésének folyamatát, érdekes tapasztalat, hogy maga az életmű hogyan hatott vissza tudat alatt a display formálóira, Iva Rada Janković kurátorra és Tomislav Pavelić építészre.
A papírmunkák lapozgatása (Fekete fehéren (Crno na bijelom)-ciklus) közben például feltűnik, Horvat milyen előszeretettel tesz egy-egy markáns vonást, vagy hiátust a felületei közepére, szinte kettéhasítva a papírt, és két világra osztva a látványt. A kiállítótér első, 10-12 méter magas helyiségének leghosszabb falát is a plafontól a padlóig legörgetett, vonalazott lapokra tussal készült sorozat egybefüggő tekercse szeli ketté (P.I. XM83 (1-41), 1983). Nem ér véget a padlónál, a kimaradó hossz gondosan feltekerve egy csinos plexitárolóba érkezik. Amikor rákérdezek, kiderül, nem szándékos a párhuzam, de annál érdekesebb a felismerés. „A gesztus önmagában nem tökéletesen spontán, hanem a konstruálás vágyából születik. (…) Konstrukcióimmal olyan érzékeket célzok meg, amelyek alkalmasak rá, hogy dekódolják őket, saját szabályszerűségeikkel összhangban.” (Miljenko Horvat, 1978) Így tehát a néha már-már Rorschach-tesztre emlékeztető, bizarr ábrák és kalligrafikus ecsetvonások kuszasága mögött húzódó geometrikus rendszer a fogékony szemlélő számára előbb-utóbb azonosíthatóvá válik.
Amikor a technikusoknál a földön szétteregetett szikár, hófehér és ezüst komputergrafikákra és a Természetes geometria (Geometrie naturelle)-ciklus (1974-78) darabjaira bökök, és különösebb gondolkodás nélkül állítom, hogy ez ugyanaz (vagyis a téglaidomok által közrefogott fehér mezők ugyanazok, amelyeket a grafikákon sokszorozott női torzók, Cranach-aktok és színek töltenek meg), mondandómat némi hümmögés kíséri (talán mert a dolog magától értetődik). Az biztosan nem véletlen, hogy a kiállításban ezek a művek szintén reflektálnak egymása. A mezőkre osztott felületek, a témákat keretező vonalak (láthatatlanul, vagy ha a ceruza messze túl is szalad rajtuk), a szabályos struktúrák ugyanúgy felfedezhetők a fémdarabokat és csipkefehérneműket magukba foglaló kollázsokon és a városi séták alkalmával készült fotókon, sőt a fénymásolatokon is, amelyekkel Horvat a hetvenes években kísérletezett. A graffitik kiragadott részleteinek ritmusa (melyek annyira elbűvölték, hogy szisztematikusan dokumentálni és rendszerezni kezdte az utcai firkákat) a korai rajzokét követi; a változatos technikák pedig hozzáigazodnak ahhoz a belső rendhez, amely határokat jelöl ki magának (!), és amelyeket a nyughatatlan, érzékeit tágra nyílt szemmel követő énnek a munka során szükségszerűen át kell lépnie.
A struktúrák érezhető felbomlása a 90-es évektől, illetve a délszláv háború idejétől vészjósló helyzetkép; az Automne croate-ciklus (1992), vagy a La longe nuit No1 (1993) egységesen szürke vásznain megjelenő fehérek kiáltásokként szakítanak lyukat a műszálas anyaggal borított vásznak nyomasztó sötétjébe. A fotóanyag viszonylagos nyugalma, bármely időszakra tekintünk, nemcsak a képeken felfedezhető struktúráknak köszönhető (bizonyos értelemben mintha előtanulmányok lennének az Instagram korszakához – „I’m particular – Be particular” mondják még a feliratok is egy helyen). Horvat egyrészt idegenkedett tőle, hogy embereket fotózzon, másrészt jobban foglalkoztatták a „jelentőség nélküli terek”, a „nem-helyek”, élettelen, elhagyatott, talányos területek. Bemutatásukhoz jobbat találni sem lehetett volna a furcsán tagolt csarnoknál, amely maga az anti-tér: anti-art és az installáció (a körülmények ellenére) kifejezetten elegánsan elhelyezett fényfoltjai felelgetnek benne egymással november közepéig. Megnyílnak a látogató felé – ha az nem fél felszín alá merülni az első emeleten. Miljenko Horvat – Traganja (Kutatások)Muzej Suvremene Umjetnosti Zagreb, 2012. 09. 25. – 2012. 11. 11