A 19. századi magyar tájfestészet egyik kiemelkedő mestere volt Ligeti Antal, akinek személyét és alkotásait a hazai művészettörténet hosszú ideig méltatlanul elfeledte. Amikor 1890-ben, Ligeti halála évében megrendezték a művész hagyatéki kiállítását a budapesti Műcsarnokban, senki sem gondolhatta, hogy a következő alkalomra több mint száz évet kell várni. A Magyar Képzőművészeti Egyetem mostani tárlatának külön érdekessége, hogy Ligeti művei ugyan azon épület falai közé tértek vissza, ahol 117 évvel ezelőtt egyszer már láthatók voltak. A kiállítás apropója egy ideig lappangó rajzsorozat 123 lapjának felbukkanása. A Ligeti életmű legnagyobb részét kitevő tájképeket a művész kizárólag műteremben festette, az utazásai során készített rajzok alapján. Élete végéig vázlatfüzeteiből merített témát, nem ritka, hogy csak évtizedekkel később vitt vászonra egy-egy fiatalkori tájélményt. Ezért jelentősek a most bemutatott rajzsorozatok, melyek Ligeti utazásainak képi emlékeit rögzítik az 1845 és az 1880-as évek közötti időszakról.
A toszkán tájat, a hegyoldalakban megbúvó középkori városkákat bemutató rajzok, valószínűleg Ligeti első itáliai utazása során készültek, amikor Markó Károlyt kereste fel Firenzében. Sok kortársához hasonlóan, neki is az idősebb Markó volt a példakép, akitől tanulni akart. Róma környéki és szicíliai vázlatai már a második utazásának rajzai, melyre gróf Károlyi István kérésére és az ő anyagi segítségével került sor 1855-56 folyamán. A táj iránti lelkesedését nemcsak a Cefalut, Palermót, Taorminát, vagy az Etnát megörökítő vásznai és vázlatai mutatják, de a grófnak írt levelei is. „A Siciliai hegyek, völgyek, és a tengeri kilátások általányosan oly nagyszerüek, és a tárgyak szinei, a léghatás oly bámulatos szép, hogy inkább azt kellene mondanunk, hogy nem tudjuk festeni.”.
Szentföldi utazása alkalmával Ligeti eljutott Baalbek, Jeruzsálem, Betlehem és Libanon vidékére. Rajzain nemcsak a keleti városokat örökítette meg, de kősivatagot vagy a hagyomány szerint Salamon király idejéből származó cédrusokat is. A részlettanulmányok különösen fontosak voltak Ligeti művészetében. Tájképein gyakran ábrázol magányosan, vagy csoportosan álló fákat, melyek fatörzsének és lombozatának kidolgozására nagy figyelmet fordított. Erről tanúskodik számtalan fennmaradt tanulmányrajza; korhadó, csavarodó fatörzsekről, hajladozó levelekről, egzotikus növényekről, sziklacsoportokról. Ligeti figyelmét a 60-as évektől a magyar történelmi múlt iránti érdeklődés irányította a hazai várak tanulmányozására. Fennmaradt vázlatkönyvek és önálló lapok őrizték meg magyarországi utazásainak emlékeit, melyekből most jó néhány látható az egyetem Barcsay termében.
A kiállítást rendező Radványi Orsolya és Zsákovics Ferenc túllépet a rajzok egyszerű bemutatásán, és több olajfestménnyel gazdagította a tárlatot. Ennek köszönhetően, láthatóvá válik Ligeti alkotótechnikája, ahogy a szabadban készített rajzok sokaságából állítja össze festményeit. Tájképei a klasszikus sémát követik: az előtér mindig üres, a főmotívum középen helyezkedik el. A különös fényhatások az alacsony horizontú háttérben jelennek meg. Rajzok és festmények együttes szerepeltetése nyilvánvalóvá teszi, hogy a gondosan komponált, apró részleteiben is kidolgozott olajfestmények elvesztik a rajzokban meglévő életszerűséget. A ceruzával készített rajz, de még a színezett tus is sokkal intimebb, megindítóbb hatást képes kiváltani, mint a festmény. Rajzaiban Ligeti láthatóan nagy gondot fordított a természet finom átmeneteinek tárgyilagos megragadására, mely képein alárendelődik a romantika, az isteni jelenlétet megtestesítő tájábrázolásnak. De ezek az apró különbségek adnak teljes képet Ligeti Antal életművéről.
Magyar Képzőművészeti Egyetemen, Barcsay-terem
2007. november 7.–2007. december 10.