A Ludwig Múzeum tálcán kínálja az európai videoművészet félklasszikusait, John Wood & Paul Harrison után Katharina Sieverdinget, most pedig a holland Lydia Schoutent. Schouten a video- és performanszművészet első nemzedékének neves alkotója, filmjein keresztül a videoművészet kísérletező, botladozó első fázisaira vethetünk egy rövid (több mint egy órás) pillantást.

Gyalulatlan, spontán, neoavantgárd művészet, groteszk módon stilizált figurákkal és mű-mitikus elbeszélésekkel. A nyolcvanas évek elején vagyunk, vagyis a video-korszak hajnalán, amikor a performasz-dokumentáció igénye megteremtette a videoművészetet.  Az ekkor készült Rómeó vérzik című munkájában Schouten Jane-t játssza, Tarzan kedvesét egy papírmasé őserdőben. Pettyesre festett vadállatként járja esőtáncát, majd megleli hősét egy embernagyságúra felnagyított képregényfigura személyében. Másik két korai munkájában a végzet asszonyát alakítja, aki a tévékészülékből lépett ki, elérhetetlen idolként, a médiavalóság börtönébe zárt szürke halandók elé. Akik mellesleg végtelenül el vannak idegenedve, legalábbis a ”98-as Leerdam c. kisfilm szerint. Leerdam egy általánossá növesztett holland kisváros, ahol a kamera színe előtt zajlik az egymástól elszigetelt emberek kisszerű élete, tele unalommal és hétköznapi undorral. A legújabb, négycsatornás videoinstallációjában Schouten a szürke polgárok menekülési útvonalát elemzi: A titkos kert (Le Jardin Secret) c. mű négy hasonló (de nem azonos) filmen fut a terem négy falán. Az Erdőt mutatja, ahová a szürke kisember elkirándul az elvesztett boldogságért, és ahol béke helyett tűzet, rejtélyt, gyilkos madarakat és abszurd mini-drámákat talál. Schouten videonyelve nyers, erőszakos, de drámai módon stilizált, mint a színpadi játék az operában. 
Ludwig Múzeum–Kortárs Művészeti Múzeum

2006. május 12.–2006. július 2.