4678 Archives - artportal.hu

Egy papírforma, egy meglepetés. Íme a Tate és a Victoria & Albert új vezetői

Ahogy arról tavaly ősszel beszámoltunk, két vezető londoni múzeum, a Tate és a Victoria & Albert Museum (V&A) igazgatói szinte egyidejűleg jelentették be távozásukat. Míg a 70 éves Sir Nicholas Serota visszavonulása nem okozott meglepetést, az alig öt éve hivatalban lévő és igen sikeres Martin Roth lemondásának híre bombaként robbant.

Mindkét múzeumnak négy hónapra volt szüksége az utód megtalálásához, s míg a Tate-nél a legesélyesebb jelölt lett a befutó, a Victoria & Albert Museum a szakmai közvéleményt igencsak meglepő döntést hozott. (A döntések a múzeumok vezető testületeinek hatáskörében vannak, de érvénybe lépésükhöz szükség van előbb a kulturális, médiaügyi és sport államtitkár, majd a miniszterelnök jóváhagyására is.)

A londoni Tate múzeumok új igazgatójának nem lesz könnyű dolga, hiszen a globális múzeumi színtér utóbbi évtizedeinek egyik kiemelkedő alakjától, Sir Nicholas Serotától kell átvennie a stafétabotot. Az már hónapok óta benne volt a levegőben, hogy a patinás intézmény története során először női vezetőt kap, a jelöltek szűk körébe ugyanis csak nők kerültek be. A győztesnek látszó Maria Balshaw mellett – az óvatos megfogalmazást az indokolja, hogy kinevezéséhez még hiányzik a miniszterelnök formalitásnak tekintett aláírása – Julia Peyton-Jones, a Serpentine Galleries korábbi és Iwona Blazwick, a Whitechapel Gallery jelenlegi igazgatója tartozott a legesélyesebbek közé.

Maria Balshaw (46) a három jelölt között a legfiatalabb és az egyetlen, akinek eddigi karrierje nem a brit fővároshoz kapcsolódott. Balshaw birminghami születésű, Liverpoolban tanult és mostanáig Manchesterben dolgozott, 2006 óta a nemzetközi hírű múzeum, a Whitworth igazgatójaként. Ő irányította a múzeum rekonstrukcióját és igen komoly érdemei voltak az ehhez szükséges anyagi eszközök előteremtésében is. 2010 és 2015 között a múzeum látogatóinak száma megduplázódott és elérte a 170 ezret, 2015-ben elnyerték „Az év múzeuma” címet is. 2011-ben Balshaw átvette a Manchester Art Gallery igazgatását is és jelentős sikereket ért el a két intézmény működésének, kiállítási programjának összehangolásában. Ez nyilván komoly súllyal esett latba mostani kinevezésénél, hiszen a Tate múzeumok élén négy intézmény működéséért kell majd felelnie.

Maria Balshaw. Fotó: Tim P. Whitby/Getty Images for The Art Fund, forrás: artnet.com

Az általa vezetett múzeumokat mindig példamutató nyitottság jellemezte, többek között a városban élő menekültek és az iszlám közösségek felé is. Javára írják, hogy nem kezdett előre megjósolható eredményű versengésbe Londonnal, inkább speciálisan „manchesteri színezetű” programot alakított ki, Londonban kevésbé preferált súlypontokkal. Különböző funkciói révén kellő rálátása volt az országos ügyekre is; pályája kezdetén például dolgozott a különböző művészeti ágak anyagi támogatásában fontos szerepet játszó nemzeti fejlesztési ügynökség, az Arts Council England birminghami apparátusában, ma pedig a szervezet Nemzeti Tanácsának tagja.

Balshaw a brit múzeumi szcéna széles körben kedvelt és elismert szereplője, így kinevezésének híre is pozitív visszhangot váltott ki. Új funkciójában rögtön komoly feladatokat kell majd megoldania, többek között annak a lyuknak a betömését, ami a Tate Modern már megnyitott új szárnya finanszírozásában még mindig tátong, továbbá a renoválás és bővítés alatt álló Tate St Ives újranyitását.

A V&A vezetését igen fiatalon, 43 évesen veheti át Tristram Hunt, aki jelenleg főállásban a brit Munkáspárt parlamenti képviselője és több, esélyesebbnek tartott jelöltet legyőzve nyerte el megbízatását.

Esetében mégsem lehet „ejtőernyősről” vagy politikai kinevezettről beszélni, mert egyrészt a parlamentben nem egy kormánypártot, hanem a legnagyobb ellenzéki pártot képviselte, másrészt, bár múzeumban nem dolgozott korábban, számos olyan területen szerzett képzettséget, tapasztalatot és kapcsolatokat, melyeket új funkciójában kiválóan fog tudni kamatoztatni. 2010-ben elnyert képviselői mandátumáról új megbízatása miatt le fog mondani, ami talán azért sem esik majd nehezére, mert a hírek szerint egyre kritikusabban szemlélte pártja jelenlegi vezetésének munkáját.

Anyagilag nem fog rosszul járni: a zsebekben a brit sajtó is előszeretettel turkál és megírta, hogy 75 ezer fontos éves képviselői fizetését 225 ezer fontos javadalmazásra cserélheti, feltéve, hogy munkáját elődjéhez hasonló módon honorálják. Hunt neves brit és amerikai egyetemeken folytatta történészi tanulmányait, szakterülete a XVIII. és a XIX. század és a viktoriánus várostörténet. Számos, történelmi témájú rádió- és TV-műsor szerkesztője és műsorvezetője volt, rendszeresen publikál a The Observer és a The Guardian hasábjain, több történelmi témájú könyve jelent meg, jelenleg is oktat modern brit történelmet a londoni Queen Mary University-n. Tagja volt „Az év múzeuma” díjat odaítélő bizottságnak és a kulturális projektek finanszírozásában fontos szerepet játszó, a szerencsejátékok bevételének egy részéből gazdálkodó Heritage Lottery Fund kuratóriumának.

Tristram Hunt. Fotó: a Victoria & Albert Museum jóvoltából

2013-15 között a munkáspárti árnyékkormány oktatási minisztere volt, erről a funkciójáról az új pártvezetéssel való konfliktusai miatt mondott le. Nicholas Coleridge, a V&A elnöke Hunt kinevezését azzal indokolta, hogy az új igazgató a közélet, a művészetek, a történelem, a tudományos kutatómunka és az oktatás területén egyaránt gazdag tapasztalatokkal bír és – elsősorban rádiós és TV-s munkájának köszönhetően – jól ismeri a V&A gyűjteményeit is. A Huntra váró első feladatok közé tartozik a múzeum új bejárati csarnoka, továbbá a Dundee-ben, Stratfordban és Kínában tervezett új galériák megnyitásának levezénylése.

Német elődjével ellentétben, aki lemondása egyik fő okának a brexitet nevezte meg, Hunt eddigi megnyilatkozásai alapján nem tűnik a brexit ellenzőjének, de ma korai lenne jóslásba bocsájtkozni arról, kihat-e ez a tény a múzeum jövőbeli kiállítási politikájára. Mint ahogy az sem tudható még, fenntartja-e a V&A ingyenes látogathatóságát, miután korábbi írásaiban – igaz a helyi vidéki múzeumokkal foglalkozva – többször is a belépődíjak visszaállítása mellett foglalt állást. A helyi sajtó Hunt kinevezését általában biztonságos, rizikómentes megoldásnak tartja és inkább megbízható működtetést mintsem radikális átalakításokat vár az új vezetőtől.

Új kensingtoni csodapalotájában folytatja a londoni Design Museum

Káprázatos új múzeumi épülettel gazdagodott a napokban London. Maga az intézmény, azaz a Design Museum nem új, hiszen e név alatt 1989-től egészen ez év júniusáig a Shad Thames körzetben, a Tower-híd déli hídfőjének tőszomszédságában működött, még korábban pedig, 1983-tól, Boilerhouse Project „álnéven” a Victoria and Albert Museum alagsorában húzódott meg. Temze-parti főhadiszállásán csak időszakos kiállításoknak tudott helyet adni, de a szűkös körülmények között ellenére a nemzetközi és brit építészet és dizájn olyan nagyjainak nyújtott bemutatkozási lehetőséget, mint Lord Richard Rogers, Thomas Heatherwick, Zaha Hadid, Dieter Rams, Ettore Sottsass, vagy Christian Louboutin.

A múzeum új otthonának jellegzetes tetőszerkezete. Forrás és @: designboom.com

A Design Museum ötlete a kortárs brit lakáskultúra apostolától, Sir Terence Conrantól származott. A Kensington High Streeten, a south kensingtoni múzeumi negyed és a Hyde Park-i Serpentine Gallery közelében most megnyitott új épület sajtóbejárásának felejthetetlen, megrázó pillanata volt, amikor az immár 85 éves, fizikailag megtört, de változatlanul briliáns szellemű Sir Terence könnyekkel küszködve kénytelen volt megszakítani felszólalását. Később, erőt véve magán a trademark kék ingét viselő kreatív géniusz elmondta, hogy a 2016-os költözés több évtizedes iparművészeti tevékenységének fénypontját jelenti. „Ezzel a fontos és izgalmas pillanattal a múzeummal kapcsolatos minden álmom és vágyam megvalósult. Olyan világszínvonalú teret sikerült kialakítani, ahol méltó módon lehet terjeszteni és ünnepelni a brit dizájn és építészet hírnevét” – jelentette ki.

Részlet a múzeumból. Forrás: dezeen.com

Az új épület előadótermét zsúfolásig megtöltő újságírók jelenlétében Deyan Sudjic igazgató idézte fel, hogy Sir Terence már 2006-ban azzal a mandátummal nevezte őt ki a Design Museum élére, hogy megfelelő helyet találjon az intézmény számára. Ez alatt az idő alatt alaposan átgondolták és a látogatókkal is megkonzultálták, mire lennének képesek egy nagyobb épületben, hogyan fogadna a nagyközönség egy állandó kiállítást és hogyan válhatna a múzeum a következő nemzedék dizájn tehetségei számára oktatási és nevelési központtá. Ebből a szempontból is érdekes, mit jelent a dizájn fogalma az igazgató számára és miért tartja szükségesnek, hogy ezt múzeumi keretek között „ünnepeljék”.

Deyan Sudlic meggyőződése, hogy a „dizájn segít megérteni a környező világot, működteti a technológiát, egyidejűleg tekinthető kultúránk kifejeződésének és a gazdaság motorjának”. Múzeuma olyan fórum, hangsúlyozta, amely nem pusztán tárgyakat állít ki, hanem segít azoknak a gyors változásoknak a feltárásában is, melyek a dizájnon keresztül valósulnak meg a társadalomban.

Az új Design Museum a rendkívül népszerűtlen, ezért megszüntetett Commonwealth Institute, a Nemzetközösségi Múzeum műemléki védelem alatt álló egykori otthonába költözött be. Az eredeti épületből lényegében csak a homlokzat és a jellegzetes tetőszerkezet maradt meg. Az átalakítás több mint száz pályázat közül a John Pawson iroda terve alapján történt, mert ez kezelte a legszerencsésebben azokat a kihívásokat, amiket az 1962-ben kialakított szerkezet állított, s „szelíden” újította meg azt, hogy megfeleljen egy modern múzeummal szembeni követelményeknek. Az átépítés öt évet vett igénybe és 83 millió fontba került.

Részlet a múzeumból. Forrás: dezeen.com

Az eredmény kétségkívül lenyűgöző. A 10 000 négyzetmétert elfoglaló múzeumba belépve a látogató a központi átrium körül kialakított egyterű, négyszintes kultúrpalota legmagasabb pontjáig is ellát. Az alagsorban és a földszinten időszaki, belépőjegyes kiállítások kapnak helyet, míg a második emelet az állandó tárlaté. Deyan Sudlic meggyőződése, hogy annak ingyenes hozzáférhetősége “vendégszeretőbbé” teszi az épületet, egyben megváltoztatja a múzeum dinamikáját. Az átgondolt tervezésnek köszönhetően az érdeklődők egy természetes útvonalat követve járhatják be a kiállítótermeket, s közben megpihenhetnek a kényelmes padokon, vagy a kávézóban, a bisztróban és a látványosságnak is beillő múzeum shopban. A régi-új Design Museum évi mintegy 650 ezer látogatóra számít, ami a környékbeli, milliós nagyságrendű belépőt regisztráló múzeumokhoz, így a Science Museumhoz képest visszafogott várakozásnak tűnik.

A csillogó-villogó állandó kiállítás címe Designer Maker User, azaz Dizájner Gyártó Felhasználó, és ahogy ezt sejteni lehet, a tervezők és fogyasztók közötti kapcsolatot járja körül. Ehhez a közel ezer tárgyat felvonultató áttekintéshez, melyet nem szántak sem kronológiai összefoglalónak, sem dizájn slágerlistának, a szerencsejátékok nyereségéből fenntartott Heritage Lottery Fund nyújtott közel ötmillió fontos támogatást. A legtöbb időt alighanem az előtt a fal előtt töltik majd a látogatók, amit egy közvélemény-kutatás eredményeként alakítottak ki. Huszonöt országból több mint kétszáz tárgy került ide; olyanok, melyek ténylegesen meghatározzák mindennapi életünket. Van itt biblia, Coca-Colás doboz, ötfontos bankjegy, gumikesztyű, sőt műanyag kerti szék is, és nem hiányzik a valamennyi londoni látogató számára jól ismert London Underground logó sem. A metropolis eme ikonikus szimbólumának bevonására az új főpolgármester, Sadiq Khan tett javaslatot.

Múzeumi enteriőr 25 ország jellegzetes tárgyaival. Forrás és ©: designboom.com

A Designer fejezet mottójának Ernesto Rogers olasz építész mondását – „a kanáltól a városig” – tekintik a kurátorok, jelezve, hogy a legkisebb és a legnagyobb projektek egyaránt igénylik a kreatív gondolatokat. A makettek és tervrajzok között láthatjuk Lord (Richard) Rogers munkáit, akinek párizsi Pompidou Központja a high-tech építészet egyik első, korszakos példája. Külön hangsúlyt kap a közlekedés, a híres londoni metrótérképtől kezdve David Mellor jelzőlámpáin és Moulton kerékpárokon keresztül Jock Kinneir és Margaret Calvert útjelző szisztémájáig.

A Maker szekció az ipari termelés fejlődését villantja fel olyan közismert darabokkal, mint egy Thonet szék, Ford autók, egy háromdimenziós nyomtató, vagy a 2012-es londoni olimpia fáklyája. Végül a User részleg a fogyasztó és a modern világot befolyásoló brandek kölcsönhatását mutatja be. Kiemelt helyen szerepelnek a kommunikációt megváltoztató termékek, köztük Olivetti írógépek és Apple iPhone-ok. Dizájn Múzeum persze aligha képzelhető el divatcikkek nélkül. Az öltözködési stílus fejlődésében nyomot hagyó darabok közé tartozik Yves Saint Laurent Le Smoking tuxedója és Vivienne Westwood korai punk viseletei.

Painters’ paintings: gyűjtő festők, festők gyűjteményei Londonban

Eredeti ötlettel mutatkozik be a londoni National Gallery tavaly kinevezett új igazgatója, Gabriele Finaldi. Az olasz-lengyel gyökerekkel rendelkező 51 éves művészettörténész már dolgozott a Trafalgar téren, de második nekifutásra megszerzett tisztségét megelőzően tizenhárom évet a madridi Pradóban töltött.

A június 23-tól szeptember 4-ig a Sainsbury szárnyban megtekinthető kiállítás a Painters’ Paintings, Festők festményei címet viseli. Ahogy erről Finaldi, majd a tárlat kurátora, Anne Robbins a nyitást megelőző sajtóbejáráson beszámolt, az ötletet tulajdonképpen az adta, milyen rendkívüli érdeklődés kíséri a képtárban Jean-Baptiste-Camille Corot Olasz nő vagy Nő sárga ruhaujjal (L’Italienne) című festményét. Nem mintha nem lenne mestermunka, vonzerejét mégis elsősorban annak köszönheti, hogy a 2011-ben elhunyt Lucian Freud hagyatékaként került a képtárba. Mégpedig úgy, hogy az utóbbi évtizedek egyik legkiemelkedőbb brit festője hangsúlyozta: ezzel az ajándékkal kíván köszönetet mondani az Egyesült Királyságnak, amiért 1933-ban befogadta menekülő zsidó családját, élén természetesen nagyapjával, Sigmund Freuddal, a pszichoanalitikus iskola megalapítójával.

Jean-Baptiste-Camille Corot: Olasz nő, vagy Nő sárga ruhaujjal (L’Italienne), 1870 körül, 73 x 59 cm, © The National Gallery, London

Az ideát tovább göngyölítve Finaldi és Robbins megállapította, hogy az évi 6,5 millió látogatót fogadó National Gallery kollekciója nyolcvan olyan festményt tartalmaz, amelyek valaha festők tulajdonában voltak. Ahogy Robbins az újságírók előtt fogalmazott, „Corot képét gyakran Freud saját vívmányainak tükrében értékelik az emberek, majdhogynem háttérbe szorítva a vászon vitathatatlan jelentőségét. Ennek alapján olyan kérdések merültek fel bennünk, mint hogy miért vásároltak meg művészek bizonyos képeket, hogyan befolyásolták ezek saját alkotó tevékenységüket? Mit tudunk meg vajon kollekciójuk alapján a festőkről?” Gabriele Finaldi „hallatlanul izgalmasnak” nevezte ezt az újszerű, őszinte kíváncsiságon alapuló megközelítést. Azt már érthetően nem említették, a tudósítók pedig tapintatosan nem vetették fel, hogy bár a kiállítás számos kölcsönbe kapott, többek között Párizsból, Philadelphiából, New York-ból és Koppenhágából érkezett munkát is tartalmaz, alapvetően az ingyenesen látogatható képtár falairól és raktárhelyiségeiből szedték össze, így a borsos, 12 fontos belépti díj indokoltsága megkérdőjelezhető.

Frank Auerbach születésnapi üdvözlőkártyája Lucian Freudnak, The Syndics of the Fitzwilliam Museum, University of Cambridge, © Frank Auerbach, a Marlborough Fine Art jóvoltából. Fotó: Fitzwilliam Museum, Cambridge

Az ötszáz évet átívelő show nyolcvanöt festmény bemutatásával enged bepillantást a gyűjtő festők személyes világába és segít megértetni, mi volt a motivációjuk képvásárlásaik során. A hallatlanul izgalmas sztori korban visszafelé kezdődik, Lucian Freuddal. A Holland Park-i villájának nappalijában készült fotón látni, hogyan helyezte el Corot-ját a zseniális festő a kandalló felett, melynek párkányán egyébként egy Frank Auerbachtól kapott – a kiállításra ugyancsak elhozott – születésnapi kártya látható. A szalont egy Auerbach festmény is díszítette Degas bronzból készült kisméretű női portréjának társaságában. Egy remek Constable portré (Laura Moubray) mellett egy, a nyilvánosság számára ritkán hozzáférhető Cézanne bordély-jelenet (Délután Nápolyban) jelzi, miért volt Freud számára saját bevallása szerint legalább olyan fontos, hogy gyakorta megtekintse híres festők munkáit, mint az orvosoknál tett vizitek. Freud maga egy jellegzetes 2002-es Önarcképpel és egy meztelen nő megragadó portréjával (Reggeli után) szerepel a tárlaton.

Lebilincselően izgalmas a második termet elfoglaló Henri Matisse-gyűjtemény története. Matisse közismerten szoros baráti kapcsolatban állt és rendszeresen cserélt – igaz, nem csúcsműveket – Pablo Picassóval. A tárlaton szerepel egy ajándékba kapott Dora Maar portré és egy ugyancsak csereként hozzá került varázslatos Paul Signac kép is (A zöld ház, Velence).

Paul Signac: A zöld ház, Velence, 1905, olaj, vászon, 46 × 55,2 cm, magángyűjtemény, fotó © Christie’s Images / Bridgeman Images

Még fontosabbnak tűnik, hogy Matisse 1899-ben hangsúlyozottan akkori anyagi erején felül vásárolta meg Paul Cézanne Három fürdőző című festményét, melytől azután 37 éven át meg sem vált, talizmánként kezelte. A tőle a Petit Palais-ba, a Musée des Beaux-Arts de la Ville de Paris szépművészeti múzeumba került kép mellett látható az ennek hatását tükröző Back III című 1916-1917-es nagyszabású Matisse-szobor. Bár arról kevésbé szól a fáma, hogyan került Matisse birtokába Degas Hajfésülés című 1896-os festménye, jól érzékelhető, hogyan ismétlődnek meg az azon látható arckifejezések a Tate tulajdonában lévő Figyelmetlen olvasó című vásznán. Anne Robbins kiemelt figyelmet szentelt a Matisse 1908-as Greta Moll arcképe és a Madame Cézanne portré közötti hasonlóságoknak is. Minden rajongása ellenére egyébként Matisse sohasem találkozott személyesen Cézanne-nal.

Paul Cézanne: Madame Cézanne, 1886-1887, olaj, vászon, 46,8 × 38,9 cm, Philadelphia Museum of Art, The Samuel S. White 3rd és Vera White Gyűjtemény, 1967, © Philadelphia Museum of Art

A kiállításon szereplő nyolc művész-kollektor közül Edgar Degas két termet foglal el, régi mesterektől, illetve kortársaitól származó munkákkal. Degas kora legaktívabb gyűjtői közé tartozott. Többek között huszonkét Ingres és tizenhat Delacroix alkotást vásárolt, melyekből a kiállításon együttesen egy tucat látható, köztük Ingres művészettörténeszek által különösen nagyra tartott Monsieur de Norvins portréja. Degas kilenc Manet festménnyel is büszkélkedhetett, köztük a Macskát tartó nővel, melyet egy saját pasztelljéért kapott cserébe. Különösen izgalmas a Miksa császár kivégzését ábrázoló méretes és sokkoló vászon, melyet Manet halála után feldaraboltak, Degas pedig személyesen rakta össze a négy megmaradt részletet.

A brit képzőművészetet Lord (Frederic) Leighton, George Frederic Watts, Sir Thomas Lawrence és a négyük közül legrangosabb, Sir Joshua Reynolds, a Royal Academy of Arts alapító tagja képviseli. Lawrence, a XIX. század elejének vezető arcképfestője ötezres nagyságrendű gyűjteményt épített fel. 4.300 grafikája közül itt és most Carracci egy mitológiai rajza látható, mely mérete miatt ritkán kerül elő a National Gallery raktárából.

Sir Joshua Reynolds: Önarckép, 1780 körül, olaj, falemez, 127 × 101,6 cm, a Royal Academy of Arts, London kölcsönzése, © Royal Academy of Arts, London; fotó: John Hammond

A tárlat Lucien Freud révén csúcsra járatással kezdődik, és Sir Anthony van Dycknak köszönhetően így is végződik. Rubens tanítványaként Van Dyck fiatalon belekóstolt a műgyűjtésbe. A XVII. század angol királyi udvarának ünnepelt festője Raffellóval és Tintorettóval indított, majd megszállottan vásárolt Tizianókat, köztük a kiállítás részét képező Vendramin családot és Gerolamo (?) Barbarigo portréját. A kurátorok úgy gondolják, hogy Van Dyck sokat tanult Tizianótól az alakok ügyes elrendezésében, amiről a Lord John Stuart és fivére, Lord Bernard Stuart című festmény is tanúskodik.

Ahogy ez a sajtótájékoztatón is elhangzott, a kiállítás rendezői nem terveztek művészettörténetet írni, ám Mark Hudson, a The Daily Telegraph képzőművészeti szakírója ezt másképp látja. Úgy gondolja, hogy az „alkotók szemével látjuk a művészetet, afféle Kevin Bacon-féle hat lépés távolságból, melyben Reynolds nézi Van Dyckot, amint ő Tizianót csodálja, közben Matisse bámulja az Ingres-ért rajongó Degas-t, illetve Degas, Matisse és Freud egyaránt Cézanne-ban gyönyörködik”.

Újjászülettek a Victoria and Albert Museum Európai termei

Nagy várakozás előzte meg a South Kensington-i Viktória és Albert Múzeum új kiállítási terének átadását, hiszen az itt elhelyezett mintegy ezer műtárgy a történelem egy igazán mozgalmas periódusát illusztrálja egészen látványos formában. 1600 és 1815 között Európa háborúkon, természeti katasztrófákon, dinasztiák felemelkedésén és bukásán éppúgy átesett mint a nemzetállamok kialakulásán, a világkereskedelem robbanásszerű fejlődésén, a gyarmatosításon, az iparosodás felgyorsulásán, a felvilágosodás mozgalmának kibontakozásán és a fogyasztói társadalom megerősödésén. A neves múzeum korábban is rendelkezett ún. Európai termekkel, ám a nagyközönség előtt december 9-én újranyitott részleg az „arcfelvarrás” eredményeként radikálisan átalakult.

Kiállítási enteriőr az újranyitott termekből. Fotó: David Grandorge

Mint erről a sajtóbejáráson Lesley Miller, a népes team élén álló vezető kurátor beszámolt, a V&A utolsó, hasonló léptékű felújítása a 2009-ben felavatott Középkori és reneszánsz galéria volt. Az Európai termek káprázatos újraálmodása öt évet és 12,5 millió fontot emésztett fel, és soha nem valósulhatott volna meg a Heritage Lottery Fund 4,75 millió fontos hozzájárulása nélkül. Ez az alap kezeli a szerencsejátékok nyereségének kulturális célok támogatására elkülönített részét.

A Cromwell Road-i főbejárattól rögtön balra elhelyezkedő részleg négy hosszú, méretes, nagyjából kronológiai sorrendet követő teremből és az ezekből elágazó három kisebb szobából áll. Az éra brit vonatkozásai szándékosan megmaradtak eddigi, jól bevált helyükön. Lesley Miller három célt kívánt megvalósítani a nemcsak nagyobbá és áttekinthetőbbé vált, de a legutóbbi, 1970-es átalakítás során megszüntetett természetes fényeket is visszanyert tárlaton. Először is be kívánta bizonyítani, hogy a napjainkban oly gyakran emlegetett globalizáció már a XVII. század elején is erőteljesen érvényesült. Európa elválaszthatatlanul összefonódott a világ többi tájával, „szisztematikusan kiaknázta Ázsia és Afrika forrásait és átvette távoli birodalmak dizájnját is”. A második „üzenet” annak érzékeltetése, hogy a képző- és alkalmazott művészeti trendek élén álló hatalom pozíciójában Olaszország helyét vitathatatlanul Franciaország vette át. Végül, de nem utolsó sorban be akarta mutatni a mai modern életstílus gyökereit.

Az 1600 és 1825 közötti korban bizonyos fokig demokratizálódott a kényelmes, sőt luxus viseletekhez és lakberendezési tárgyakhoz való hozzájutás. Már nem csak a királyi udvar, az arisztokrácia és a klérus engedhetett meg magának egy komfortosabb életformát, hanem tanult polgárok és kereskedők is élvezhettek olyan finomságokat, mint a kávé, a tea vagy a csokoládé. Lesley Miller szavaiból kiderült, hogy az egyes meghatározó korszakoknak helyet adó termek falfestése sem véletlenszerű. A barokk Itáliát prezentáló első nagyterem bíborszínű, Franciaország főleg XIV. Lajosnak köszönhető fokozódó dominanciáját a bíbor kék, a rokokó könnyed játékosságát a világos, pisztácia zöld, végül a neoklasszicizmust a hangulatos szürke szín szimbolizálja.

Nagyon nehéz feladat néhány különösen érdekes tárgyat kiemelni a kiállításon megtekinthető szinte beláthatatlan választékból. Európa és a nagyvilág vezető iparművészeinek munkái közül az egyik legnagyobb szabású az a Brühl herceg megrendelésére 1745-47 között Németországban készült porcelán asztaldísz, mely egyben a Piazza Navonát felidéző szökőkútként is funkcionált.

Nem kevésbé látványos a kiállítást berendező építészeti iroda, a ZMMA tervezői által lélegzetelállítóan installált, szinte a mennyezetet súroló ún. Victory, azaz győzelmi étkészlet, melyet a portugál nemzet ajándékozott Wellington hercegének Portugália, Spanyolország és Nagy-Britannia szövetségének megünneplésére. A több mint ezer darabból álló szerviz a Napóleon feletti győzelmet olyan klasszikus, erőt sugárzó jelképekkel fejezi ki, mint dárdák és más fegyverek, vagy Medúza, a görög mitológiai szörny alakja, aki ellenségeit kővé tudta varázsolni. A Viktória és Albert Múzeum legendás textil- és ruhakollekciójából származik többek között egy, a XVIII. század végének divatját tükröző női ruha és egy férfi öltöny, melyek az angol divat befolyását, valóságos anglomániát vélnek bizonyítani. Az ízlés láthatólag az egyszerűbb, élesebb szabás és a komor színű, finom gyapjúból megvarrt viselet felé tolódott el. Az 1780-ban Franciaországban készült mellényes öltönyön az egyetlen díszítés a szigetországból importált finoman kidolgozott fém gombsor.

A megújult tárlatnak komoly ismeretterjesztő funkciója van: a kurátorok részletes falszövegekkel és korszerű, szórakoztató interaktív eszközök bevetésével gondolnak a csekélyebb művészettörténeti tudással rendelkező XXI. századi látogatókra, jól tudván, hogy sokan nem ismerik ki magukat a barokk, rokokó és neoklasszicista stílus jellegzetességei között.

hírlevél